"ellentétben kultúrpesszemistával (baszki válaszhattál volna vmi rövidebb nevet!:)"
írj kpesszimistát, vagy kp-t, vagy ami jólesik!
(Ha engem kérdezel, szerintem már most is elég szuverén, autonóm személyiség vagy. Így vagy jó(l). De ez csak az én véleményem, nyilván belül másképp érzi az ember...)
Mint topic gazda... Nyugi már! Először is kultúrpesszimista barátom nem életképtelen! - mivel nem óhajtja bizonygatni, így én sem fogom (elég hogy tudom).
Másrészt valahol teljesen igazad van. Engem mindig az ilyen nők tudtak motíválni. Most is van a környezetemben pár, aki néha jól kioszt. Egyébként én pl. tényleg küzdök a férfi szerepemmel - ellentétben kultúrpesszemistával (baszki válaszhattál volna vmi rövidebb nevet!:). De egyszer stabil, szuverén, autonóm stb. leszek :)
Végülis, mindenkinek jogában áll az életét kedve szerint elszarni.
Ez egy felettébb bölcs, minden közhelyes felhangot nélkülöző eredeti kijelentés volt, amit még soha nem hallottam. Köszönöm.
"Ha nem haragszol, most részemről ezt a témát lezárnám."
Eszem ágában sincs haragudni.
"...rühellem az életképtelenséget (főleg egy férfitől), viszont nem akarlak bántani és most az jönne."
Ó, megtisztelő ez a tapintat, ezt is köszönöm. Mindazonáltal bátorkodnám felhívni a figyelmed arra, hogy a túlérzékenység, a bizonyos banális és filozófiai okokra visszavezethető szellemi, lelki krízisek nem bizonyítanak eredendő életképtelenséget. A látszat ellenére sem. Hogy mennyire nem, azt épp elég, ha én tudom. Bizonygatni nem áll szándékomban semmit; számomra irreleváns, hogy ki és miért tart életképtelennek (ahogyan az sem érdekel túlságosan, ha rám, mint akár Dionüszosz földi helytartójára tekintenének). Annak megítélését, hogy az életképtelenségre magában, mint valami negatívumra, elvetendőre (és/vagy elítélendőre) tekintesz, a kedves idetévő olvasó józan belátására bíznám. A férfiszerepeket és a konvenciókat most hagyjuk is.
"És felálltam, egyedül és élek és bár, megcsappant a hitem, de még mindig éltet valami, a boldogság reménye."
Imponál ez a pozitív attitűd! Remény... Boldogság... Bárcsak én is... Hiába, a héroszok és Hérák körülöttünk élnek!
"Innentől tartózkodom a pocsolyádtól, amiben oly előszeretettel dagonyázol."
Ácsi! Nagyon el vagy tévedve, kedves Grabstein! Én eddig sem traktáltalak személyesen, ez itt ui. nem egy privát levelezés, hanem egy fórum. Nem erőszakoltam soha a nyomorom másra, kiváltképp nem terád. Elkísérnek érdeklődők, ahogyan engem is érdekel fordítva pár ember - akár ismeretleneké is - sorsa. Ennyi. De számodra itt és most explicite is kijelentem: engedély megadva, maradj a tartózkodói összkomfortos státuszban, még sáros leszel Te is a dagonyától.
Végülis, mindenkinek jogában áll az életét kedve szerint elszarni.
Ha nem haragszol, most részemről ezt a témát lezárnám. Túlságosan tűzjegyű vagyok, heves (főleg, amikor a női nemet általánosítják és lebecsülik) és rühellem az életképtelenséget (főleg egy férfitől), viszont nem akarlak bántani és most az jönne. Nő létemre álltam már lejjebb, sokkal lejjebb és nem csak a lelkem volt porrá zúzva, de még a mindennapi betevőm is kérdéses volt. És felálltam, egyedül és élek és bár, megcsappant a hitem, de még mindig éltet valami, a boldogság reménye. Próbáltalak megérteni és a fájdalmadig ment is, de tovább sajnos nem. Innentől tartózkodom a pocsolyádtól, amiben oly előszeretettel dagonyázol. Másról szívesen.
Ó, persze, nem ezekre gondolok... :( Bocsánat, ha félreérthetô voltam. Ilyen nekem is volt már, de én azt inkább fájdalomnak hívom... Nem egészen ugyanaz a kettô, legalábbis az én szóhasználatomban.
Nekem úgy tűnik, hogy te még nem voltál igazán szomorú sohasem. Mintha még nem jártad volna meg a "szomorúság útját", mert féltél tőle. És nem tudod, hogy a szomorúságnak mi a vége, mert még nem merted megnézni, hogy mi van ott, a legvégén.
A szomorúságot gondolatok csinálják, de ha az ember egy ponton abbahagyja a gondolkodást, mert azt érzi, hogy csak még szomorúbb lesz, akkor nem tudja megtapasztalni a mélységét, és nem jut el ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs tovább. A szomorúság nagyon szép és tiszta dolog, mondhatni: gyönyörű. Bele is lehet ragadni, tényleg. De ugyanakkor van benne valami tisztító is, valami felemelő. Próbáld ki :)
"Mire jó ez?" - ez értetlenségről árulkodik. Mire jó albínónak, 220 centisnek, törpének lenni? Hasztalan, meddő kérdések. Ahogyan a külső adottságainkról nem tehetünk, úgy nincs érdemi befolyásunk a lelki karakterünkre, alaphabitusunkra, szemléletünkre sem. Ezek nem választások kérdései alapvetően, nem tőlünk függnek, nem a belátásainkon múlnak. A legjobb esetben is csak részlegesen, ami a gyakorlatban elhanyagolható.
Hát úgy, hogyha az ember szomorúságba temetkezik, elveszíti minden reményét, keserű lesz tőle. Nem tud majd örülni semminek. Mire jó ez? Ez nem vonatkozik a természetes szomorúságra, pl. amikor valami baj éri az embert, de nem lehet sokáig bennefelejtkezni. Persze, ez csak saját véleményem, a magam tapasztalata, másnak meg biztosan más a véleménye.
Én sokszor szomorú voltam már, és az nem jó. Félek tőle, tönkreteheti az embert. Igaza van szerintem Flaubert-nek, de legjobban Karinthynak. Ő már csak tudta, őt is sok szomorúság érte.
Én sem értek egyet Flaubert-rel, még sosem bántam meg a szomorúságot. Legtöbbet a szomorúságaimból tanultam önmagamról, és talán a világról is. De legalábbis a viszonyulásokról :)
Gondolkodj, légy szomorú, vidd el magad a szomorúság legmélyebb tartományaiba. Egészen addig, amíg már annyira szomorú vagy, hogy az egész átvált valamiféle ürességbe és feloldódásba. Elôtte fáj, de az nem baj, mert megéri.
Nos akkor én örömet szeretnék. És akkor duplán nyerek. Egyébként múltkor elmentem egy kis örömöt keresni, de amint ajtót nyitott a hölgy, rögtön szenvedés lett belőle... oly rút volt és fogatlan, hogy az élettől is elment a kedvem (nem mintha egyébként bővelkednék benne...). Mindenesetre egy jó whiskey helyretette a dolgokat és még az önbecsülésem sem sérült.
"Kétféle igazság van: az, amit okoskodással fedeznek fel, és az, amit szenvedéseken keresztül. Csak a második változatra vagyok alkalmas. És ez jelentős mértékben korlátoz."
Rendben van. Nekem épp a legdeprimálóbb (és egyben legkérlelhetetlenebb igazságokat megfogalmazó) aforizmák tudnak erőt adni. Felismerik és szenzációsan megfogalmazzák helyettem azt, amit gondolok, érzek. És cinkossá tehet egy immár felismert, abszurd - sőt, groteszk - világban.
