Én itt alapvetően egy metafizikai princípiumra céloztam, de maradhatunk akár földközelben is: mondjuk kinn háború dúl, repeszek, törmelékek, vér, hullák mindenütt. Mit akarhat valaki, akinek még ép elmével bír? Menekülni. Ez törekvés, ha úgy tetszik vágy. Hova? Bárhova. Onnan el. Cél, tárgy nélkül.
"Tökéletesen igazuk van a filozófusoknak, amikor azt mondják, hogy az életet visszafelé kell megérteni. Arról azonban megfeledkeznek, hogy előrefelé kell élni..."
huh, sok minden eszembe jutott a hsz-ed kapcsán. elsőre, a szavak szintjén: a lehtőség - számora - olyan semleges szó, a vágy személyes. de igen, igazad van, abban a szituációban, amelyet említek, ez a pontosabb: elvágyódás, vágyakozás szavakkal írnám le. S hogy bonyolítsam a szavakon túl: ez egy érzés, ami megjelenik, s egy röpke pillanatban próbáltam mondatokba foglalni.
Amit én leírtam, az inkább egy helyzet: valamiben vagy aktuálisan, (Spanyolország; közgazdász) és vágyódsz egy más(ik) után, ahol épp potenciálisan lehetnél (Hellász; ügyvéd). Tehát csak kettő. Persze sok-sok lehetőség van, pozitív, negatív, kevésbő előnyös, ilyen-olyan. De ebben a viszonylatban, amit érzékeltetni próbálok, az lezuhanás nincs benne.
Azt hiszem, értem, mit akarsz ezzel mondani. A vágy, ha a lehetőségekre irányul, amiket az ember maga se tud. Úgy általában bármire, ami megvalósulhat.
Akkor nem a tárgya a lényeg, hanem maga a vágy. Mert ki az, aki ismeri a lehetőségeit? Jóllehet, a vágyait se biztos.
A vágyat itt most ne banális, hétköznapi értelemben értsd. Nem (feltétlen) konkrétra irányuló vágyat értek itt, hanem egy univerzális vágyat, az individualizálódott (schopenhaueri) akaratot, amely csak a törekvés attribútumával rendelkezik, semmi mással, tehát ez nem egy materiális, intencionált törekvés. Itt csak a vágy van, a lehetőség akarása (vágya), legyen az bármi. Bármi, ami nem most van. Ez a vágy a priori vágy, ennyiben mindig a lehetőség lét-szférájában van, megelőzve minden megvalósulást (amely megvalósulás pillanatában a vágy már jelenség lesz, a posteriori). A vágy primátusa nemcsak az időbeliség horizontján értelmezhető, hanem egzisztens-ontikus szinten is. Mindig a "potenciális Minden"-t fogja át, mindig univerzális, míg a megvalósulások természetszerűleg csakis partikulárisak lehetnek, kizárva ezzel az összes többi megvalósulás lehetőségét, amely okkal töltheti el frusztrációval az ezt érzékelni és átélni képes egyéneket.
No igen. De abból indultunk ki, amit előzőleg írtál. Hogy mindig a meg nem valósult lehetőség a jó. Jobb. Akkor Te csak pozitív lehetőségeket veszel számba, ami ugye nem lehetőség, hanem kívánság, vágy, vagy épp, amire törekszel. A lehetőség pedig nem ez. Lehet-őség. Ebből származik. Lehet rossz is, és nem biztos hogy mint lehetőség egy infarktus, ami ugyan meg nem valósult, jobb lehetőség.
De hogy könnyebben megértsük egymást: Szerinted a spanyolországi utazáson és a görögországi utazáson kívül nem lett volna egy olyan lehet-őség, hogy a géped lezuhan? Akkor hiába a választásod.
Számomra a vágy arra irányul, amit szeretnék, ha megvalósulna. Persze. Így a vágy mindig több a lehetőségnél. De a megvalósulás pillanatában már nem vágy, így nem lehet se több, se kevesebb a megvalósulásnál.
samsa lényegében megválaszolta, amit mondani akartam, hozzászólásának főleg első felével értek egyet. két - triviális - példa:
van egy ember. jogász vagy közgazdász akar lenni. Sikerül: közgazdász lesz. sikeres is. Aztán az jut eszébe, menyivel jobb lenne ügyvédként dolgozni. Vagy fordítva.
vagy elmész nyaralni. spanyolországba vagy görögországba. megérkezel, kipakolsz, Plaza de la Sol :), minden klappol, és mégis az jut eszedbe, nem inkább Hellasz hegyeit járnád mégis, e helyett a hülye tenger helyett.
Így értettem a meg nem valósultat. S a 'mindig' szó túlzás. Mert nem mindig érzem, gondolom így.
Kierkegaardnál maradva: "Az életet visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni."*
A vágy maga jelent(het)i a többet/szebbet/jobbat, mint a megvalósulás, nem feltétlen abban az értelemben, amit szeretnénk. (De tudom, hogy ez így romantikus-attitűd.) Igazából magam sem tudom már..
De a meg nem valósult lehetőség miért csak maga az idea lehet? Meg nem valósult lehetőség az is, hogy mondjuk elütnek és lebénulok. Noha azt nem szeretném persze.
Úgyhogy igazából az előtted szólóval nem értek egyet, miszerint mindig jobb az, ami meg nem valósult. Jobban várjuk. Igen?
Mert azt várjuk, amit szeretnénk. De az nem lehetőség, hanem vágy. Ki tudja, milyen lehetőségeim vannak, vagy lennének?
"meg mindig a meg-nem-valosult-ismeretlen lehetőség a jobb, a jobbnak tűnő, persze csak elméleti szinten."
Hm. Ez nem is csoda, mondhatni triviális. Mert mindig jobb és szebb az ismeretlen, a meg-nem-valósult-ismeretlen lehetőség. Az ideák szférája. Az illuzórikus jövő. A tudatot kitöltő és az azt iga alá hajtó realitás, a valóság összes ingere, esztétikai és egyéb élménye soha nem érhet fel az ideák világa, amely ebben az értelemben potencialitás. Ehhez képest a valóság (a megélt valóság!, merthogy mi a valóság magában, azt soha nem ismerhetjük meg) akár esetleges (akcidenciális), akár szükségszerű (fatális), mindig alárendelt és nem kielégítő. A kérdés csak az, hogy valóban jobb-e az életet lehetőségek laza konglomerátumaként látni, vágyni a lehetőségekre (és közben frusztrálódni folyamatosan), vagy beérni a mindig-adott-itt-és-most-tal. Persze ez költői kérdés valahol és merőben szubjektív. Ráadásul átvezet(het) a praxishoz, a pragmatizmushoz, ami meg végképp kerülendő szerintem. Egy szó mint száz, vulgárisan megfogalmazva: minden mindegy. Ha sikerül ezt átérezni, átélni, és szert tenni a sztoikus derűre, a Sors elfogadására, akkor már olyan sok vesztenivaló nem lehet. A halál is a Sors részévé válik, ahogyan a csuklás vagy sóhaj. Való igaz, kitüntetett része, de megszelidíthető. Valamennyire. Na, már végképp össze-vissza beszélek, úgyhogy szájzárlat.
Azért szar, mert máshogy képzeltem el a múltban a jövőt. (1) Azért is szar, mert ez az elképzelt jövő másképp valósult volna meg (2). Továbbá azért szar még, mert mai fejjel másként képzelném el. (3).
"Így léptem ki az életbe; szellemi adományok és külső körülmények mindenképpen kedveztek; mindenem megvolt, és mindent megtettek, hogy szellemem oly gazdagon fejlődjék ki, amennyire csak lehet. Így léptem ki az életbe; bizakodóan (bizonyos értelemben-mert emellett határozott rokonszenvet éreztem a szenvedés és minden, valamiképpen elnyomott és szenvedő iránt), sőt csaknem ostobán büszke magatartással; életem egyetlen pillanatában sem hagyott el a hit, hogy amit az ember akar, azt meg is tudja csinálni-csak egyet nem, különben feltétlenül mindent, de ezt az egyet nem: megszüntetni a búskomorságot, amelynek rabja voltam. Sohasem...ébredt az a gondolatom, hogy koromban bárki él vagy születik, aki több volna nálam-és legbelsőmben mindenkinél nyomorultabb voltam. Sohasem jutott eszembe, hogy ne győzhetnék, mégha a legostobább dologba fognék is,- csak egyben nem győzhetek, különben feltétlenül mindenben, de ebben az egyben nem: hogy úrrá legyek búskomorságomon, amelynek nyomásától alig voltam akár egyetlen napra is szabad. Ámde ezt mégis úgy kell érteni, hogy korán be voltam avatva abba a gondolatba, hogy a győzelem a végtelenség értelmében győzelem, a végesség értelmében: szenvedés. Mindez megint csak megegyezett legbelső, búskomor gondoltaommal, hogy voltaképpen semmire való vagyok: semmire a végesség értelmében. Ami engemet, az ennyire szerencsétlen, ennyire kínlódó foglyot sorsommal és szenvedésemmel kibékített, az a nekem adott határtalan alakoskodási szabadság volt: hatalmamban állt, és hatalmat nyertem, hogy fájdalmammal feltétlenül egyedül legyek. Persze még mindig elég maradt, hogy többi képességemnek kevéssé örülhessek. E két adottság-ilyen fájdalom és ilyen rejtettség-mellett egyéni sajátság dolga, hogy az ember melyik oldal felé fordul: hogy ez a magányos, belső kín legjobb, leginkább kielégítő kifejezését embergyűlöletben és Isten átkozásában találja meg, avagy éppen az ellenkezőjében. Nálam az utóbbi eset valósult meg."
volt egy kis Huxley-regényes élményem... Gondoltam, hogy elmegyek "dolgozni". Plazmaadás... Ez úgy nézki, hogy leülsz egy székre megszúrnak és leszívják a véred, majd kiveszik azt ami nekik kell (a plazmát), aztán visszatöltik. Ez a művelet - ha jól megy minden, akkor 1 óráig tart és 20 eur-t kaptam volna érte. Kéthetente 3szor lehet megcsinálni (különben az egészség rovására megy). Végülis nem voltam rá alkalmas, mert ez előzetes vizsgálatoknál kiestem :(
Nos a helyről. Az utcáról soha nem vennéd észre, Egy belvárosi lakóház van megcsinálva "kórháznak" - nagyon tipp-topp - és alatta egy Hofer van :) Több ember megy egyszerre be egy tágas terembe (kb. 15-en). Amikor bemennek, akkor bekapcsolják a zenét (minenkinek ingyen cola vagy fanta jár), aztán a paciensek választanak olvasnivalót, majd helyet foglalnak. A terem gyönyörű tiszta és a székek leginkább nyugágyra hasonlítanak. Az egész teremnek olyan a feelingje, mintha Jamaican lenne egy luxus szálló medencéje körül. Kívülről úgy nézki, mintha a teremben lévő emberek napoznának és olvasgatnának teljesen békében a déli napsütésben.
pedig közben szívják a vérüket....
Én nagyon rosszul lettem a vérvételkor, így nem maradhattam "dolgozni". De végülis nem is baj, nekem kicsit abszurd volt.
