| Bemutatkozás: |
Április elsején, a bolondok napján, megkezdődött az ingóságok szétosztása.
Mihály meg Jóska két asztalt kivitt az udvarra, egyvégtébe állították és letakarták ünnepélyesen. Öt-hat széket állítottak mellé, hogy leülhessen, aki elfárad. Egy nagy karosszéket, az öreg Bakó trónusát, szegyfőre téve: az elnöki helyet is biztosították. Az elnöki szék Lászlónak, a presbiternek volt szánva; de ma reggel az az üzenet jött a hizlalóból: a legidősebb testvér aligha jöhet, mert Böszörménybe utazott az angol kocák elébe.
- Elég baj - dünnyögte Jóska, az előrelátó -, mert László bátyám nélkül nehezen tudjuk tűbe húzni a cérnát.
Már mindegy. Hatan elvégzik a hetedik nevében is.
Dózsáné fekete selyemruhát öltött erre a nagy napra. Igen gyászos volt az arckifejezése is, mert aggasztotta a négy remek párna meg a nagy dunyha sorsa. Ha ez nem jut együttesen az ő birtokába, akkor vége a világnak; olyan igazságtalanság esik rajta, amely égbe kiált. Már pedig, ha az a piszok Kovácsné beteszi ide a lábát, tört gerinccel vonít el innen az igazság kutyája. Azért is riadozott, hogy valami vajúdó asszonyhoz el találják hívni - s akkor veszve minden; háta mögött kiforgatják mindenből.
Jóska bizony nem öltözött neki ennek a napnak. Neki úgyis minden hétköznap vasárnap. Felült a létra ötödik fokára s egy jó darab szalonnát, kenyeret mancsai közé véve: állati nyugalommal és állati falánk halámolással elkezdett enni. Egyetlen szenvedélye volt: az evés. Minden ehetőt megevett a világon: a tengericsutkától kezdve az inas-csontig. Viharálló kalapját a kontyára taszította, csizmás lábát felhúzva, asztalnak használta; nekigörnyedve hatalmasokat nyelt és nagyokat nyögött, úgy, hogy Mihály az istálló ajtajából szidta pianó hangon.
Mihály, a bérkocsitulajdonos, apja iparának hű továbbvivője, valami tekergőt ültetett ezen a napon a bakjára; előre számítgatta: mennyibe kerül neki ez a mulatság, mert holtbiztos, hogy az a bitang összetöreti a kocsiját, vagy lesántítja a lovát. Nagyot fújt a levegőbe és kárhoztatta a szülőket, akik egy gyermeknél többet hoznak világra. Milyen jó, milyen egyszerű dolog volna, ha most egyedül ő lenne az örökös. De hát hiába - Jóskára nézett, a fuldoklásig faló féleszűre és halványat köpött a sárga homokba. Mert a temetésnapi sárga homokot még nem mosta el az idő.
Dózsáné jókor reggel óta kijött, bement, kijött, bement; azt művelte, mint a várvirrasztó. Az éjszaka is a sárga rézmozsárral álmodott; mintha megindult volna előtte a földön: utána kapott, kiosont a kezéből, utána szaladt: elsiklott előle; kergette, hajszolta ledobbanásig és nem bírta megfogni. Furcsa álom; rosszat jelent. Szeme folyton a kapura van szegezve, lesi: mikor jelenik meg nyiló keretében, leghalálosabb ellensége: Kovácsné.
A kint lakó testvérek közül a vasutas, Bakó István érkezett meg legelőbb. Szabadságot kért erre az egy napra. Nagy szőke bajuszát egyenesre sodorta, mint az apja szokta valahajdanán, világoskék szeme mosolygott, mint a jólelkű embereké szokott. Nagyot köszönt az udvaron várakozó testvéreknek, Jóskát szeretettel ütögette hátba néhányszor.
- Mindig eszel, mindig eszel, mint a hízó ártány.
Jóska halkan röhögött:
- Az az enyém, amit megeszek. A többi? Az asszonyoké.
Bakó István levette vasutas-sapkáját és valami hősies pózban nézett végig az ősi házon.
- Bakó-ház. Bakó-keresmény. Valahányszor ránézek: mindig az édesapám vaskos keze, meg az édesanyám jóságos szeme jut az eszembe. Hej, Bakóné édesanyám... hej, Bakó Mihály édesapám... maguk voltak az igazi emberek...
Leült az asztal mellé; tenyerébe hajtotta fejét, sóhajtozott.
Jóska humorosan rá-rásomolyintott:
- Azért megbirkóztak odakint a Vén-kertben, nem egyszer. Oda-odanyomták egymást a kis pajta falához, hogy csak úgy omlott róla a mész. Most már, ugy-e jó? Mert meghalt. Hm.
István fölemelte fejét, a távolba nézett:
- Nézeteltérés volt köztünk, az igaz. De azért - viális egy ember volt az öreg. Nyugodjék békével.
Azután nagyot ütött az asztalra és rászólt az öccsére:
- Jóska! Ellódulhatnál Farkashoz egy liter borért. Így szárazon nehéz megtalálni az igazság útját.
Jóska sem mondatta magának kétszer; ugrott, lomhán, de szívesen.
- Ide azt a pár garast!
Már tartotta nagy széles mancsát. István beletette a pénzt: két liter árát.
A bor hamarosan megérkezett. Asztalra került. Az asztalról pohárba, a pohárból István gazda torkába. Csettintgetett a nyelvével hozzá, mert Farkas a jobbikból adott. Akkor érezte magát embernek, mikor agyát kezdte elönteni a mámor. Olyankor mindent tisztábban látott és tűrhetőnek érezte az életet.
Asztalfőre ült, a nagy elnöki székbe. Töltögetett, iszogatott és beszélgetett csöndesen:
- Ez a ház is itt van. Maholnap ebadóba kerül. Pedig ezt nem volna szabad árúba bocsátani. Ez a ház a haza, enélkül csak hazátlan bitangok vagyunk. (Elkezdett szavalni:) Jaj, ne hagyd bitangul az ős Bakó-házat, ne taszítsd a sírba szegény jó anyádat... Csakhogy már az sírba szállt, szegény. (Eszébe jutott a temetésnapi ének, elkezdte dúdolni:)
A fájdalmak éles nyilai
Leverék az én erőmet.
Lefolyának éltem napjai
Nem számlálom többé őket,
Elhúnytak szemeim,
Minden tetemeim
Megmerevedtek.
Testemnek erei,
Nyelvem kerekei
Lekötöztettek.
Jóska, aki a létra fokán ülve halámolta a darab szalonnát, a végén maga is belebődült a halottas-énekbe és dercés, rozsdás hangon kontrázott a bátyja borkente tenorjához.
A szomorú szájú bába, Dózsáné, megbotránkozott:
- Ugyan, elment az eszetek? Bor mellett énekelni?
- Hát aztán? - csattant fel István. Úrvacsora-osztáskor bor mellett szoktunk énekelni a templomban is. Még a püspök úr is ugyancsak megdörgeti azt az oroszlánhangját. A bor: szent ital!
Nagyot imádkozott a szent italból. A bor hősies hangot diktált neki s elkezdette álmodni azt, amit meg nem tehet:
- Megveszem ezt a házat, a keserves mindenét. Csak nem adom oda valami gyűrűs zsidónak, vagy hájfejű parasztnak. Hogyne. A mi apánk szerezte, mint Árpád Magyarországot, Bakó-ház maradjon időtlen időkig.
Erzsébet, a bába, rászólt:
- Miből veszed meg? Semmid sincs. Mindened elúszott.
- Magyar állami altiszt vagyok.
- Az vagy te... alnyavalya. Ha ingyen kapnád ezt a házat, ez is lecsúszna a torkodon. Mindenedet eliszod.
- Sajnálod?
- A te bajod. Nadrága van a kutyának, maga kereste magának.
Jóska röhögött:
- Na, István bátyám, ezt se nekem mondták. Kutya... hm.
István szomorkásan morfondírozott ezen a szón:
- Kutya? Rendben van. Ha kutya vagyok is, de hűséges vagyok. Ezt nem minden bolond írhatja a homlokára. Drága Erzsébet húgom is otthagyta egyidőben az anyánkat. Másfelé flangérozott. Ette a fiatalság fenéje. De én - itt maradtam! Velük voltam jóban, rosszban, halálig.
Erzsébetnek fájt ez a kíméletlen szó:
- Sok látatja is van aztán, hogy itthon maradtál. Szabómesterségre adott az apánk, kitanultad, beleszaladt a madzagod, itthon élősködtél a szüleinken, utoljára is rongyos vasutas lett belőled. Mi közöd a más dolgához? Odaflangéroztam... azt csináltam, ami nekem jól esett. Nem kértem tőled rávalót, se a másiktól, sem a harmadiktól. Mindig rágják az embert...
S mérgében elkezdte gyászos szegélyű zsebkendőjét rágni.
- Ne ríjj, Erzsi, egyem a begyedet. Csak szeretlek én azért... Szervusz! - S felé nyujtotta borospoharát, mintha ráköszöntené, s kiitta.
De a bába meg volt bántva; mérgesebb hangon folytatta:
- Hát Juli, táborszájú Kovácsné? Nem itt ült taknyos kora óta az anyámék nyakán? Kefegyárba járatták, de az sem tetszett neki. Férjhez akarták adni egy jómódú kőművesmesterhez, nem kellett az ifiasszonynak. Harmincéves is elmúlt, még mindig leeresztve hordta a haját. (Most a létrán ülő öccsére kerítette a sort:) Bolond Jóska sem tett keresztbe egy gazszálat sem a másikon, mióta az agyara kihasadt. Ez mind jó? Csak én vagyok a rossz? Érdekes!
- Ikerfiú fele vagyok - mentegetőzött Jóska -, a jobbik felem meghalt kéthetes korában. Na hát. Mit akarnak tőlem? Örüljenek, hogy élek.
Óriás darab szalonnát nyelt le, hogy majd megfulladt belé.
Erzsébet asszony dühösen vágtatott a kapuba, nézni: mégsem jönnek a többiek? A két asszony?
Mihály, aki az istállóban motozott, előrejött. Szótlanul töltött egy üres pohárba és megitta. István azt kérdezte tőle:
- Mi lesz a házzal, öcsém?
- Eladjuk.
- Nem fáj a lelketek?
- Fájni fáj, de másképp lehetetlen megosztozkodni. Majd meglátod, mi lesz itt mindjárt, ha belép Kovácsné és kiereszti a hangját. Dózsáné meg Kovácsné felfal itt mindnyájunkat, ha nem a szájuk íze szerint teszünk igazságot.
- Csak asszonyt ne teremtett volna az a bölcs Isten, - sóhajtott Jóska felette őszintén. István rászólt:
- Bolond. Hiszen neked nincs is feleséged, mégis - ?
- Akkor megy el az eszem, mikor lesz.
Dózsáné hirtelen becsapta most a kaput és lelkendezve sodort vissza az emberekhez:
- Na jönnek már a teinsasszonyok!
Az udvarra mintha valami árnyék borult volna, pedig Isten napja gyönyörűen ragyogott. Dózsáné ideges gyorsasággal próbált pártot szerezni magának az osztozásra, Juli ellen; azért szinte remegő meghatottsággal ölelte egybe hangja három férfitestvérét:
- Mihály, Jóska, István, ti tudjátok a legjobban, mennyit segítettem szegény anyánkon, éppen az utolsó esztendőkben. Szegény, mindig mondogatta, hogy az ágybeli nagy dunyháját, a két takaró paplant, meg azt a négy nagy párnát nekem testálja... avval a barna ruhájával együtt, amit nem szokott magára venni, mert nagyon úriasnak találta... meg azt a sárgaréz-mozsarat, amék ott van a kredencfiában... meg a ...
Jóska elnevette magát, s közbevágott:
- Meg a hortobágyutcai házat, meg a két nyilas szőlőföldet, meg a nagy templomot, toronyórával, láncostól!
Dózsáné meghökkent, egyet nyelt és ártatlankodva szólt:
- Eredj, te istentelen. Még ilyen szomorú időben is van lelked huncutkodni?
- Óh, ártatlanság báránya! - selypített rá Jóska csúfondárosan.
De nem volt idejük tovább forgatni a kereket, mert a kapu nagyot csattant, félszárnya sarokig kivágódott s a fényes nyílásban megjelent a táborszájú Kovácsné, Bakó Juli rettegett alakja. Mögötte, mintha csak rosszul vetett árnyéka volna, a hosszú száraz Baloghné Bakó Mari sötétlett. |
