Köszönöm a szösszenetet, egyből el is olvastam. Nagyon jól összeszedted. És az is tetszett benne, hogy közben önmagadnak teljes egészében megfelelve be/kiszólogattál. Képes vagy nevetni magadon és a helyzeteden, az életen, ami szerintem nagyon fontos.

De mi van akkor, ha valaki hibázik?

Egyik nap én is rohantam a buszra, mert láttam, hogy nincs iskola. :-)

Nincs bérletem, odafelé buszozás van - kallerekkel, visszafelé gyalogolás.

Igen. Én is minden egyes olvasott betűt magamra veszek és minden egyes kimondott szó az agyamba villan. Mohón falom az újságokat is, keresem a megoldásokat, a válaszokat. Néha már-már betegesen.

Igen. Felszínesen nem engedtem, hogy formáljanak, de ha valaki vette (volna) a fáradságot, hogy finoman és mégis mélyen alakítson, akkor észrevétlenül érettebb embert nevelhetett (volna) belőlem. Nem lehet(ett) hozzám férni és ezt nem nagyon sikerült feloldani, bár nem tudom, kinek (volt/lett volna) a feladata... És ebben hibás az egész emberiség, mert mindenki lesza*ja a másikat.

Egy kicsit talán másképp látod, gondolkodsz rajta, de vajon melyik a döntő: hogy akkor mit éreztél vagy hogy utólag hogyan foglalod össze? Melyik járul hozzá jobban a személyiség-fejlődéshez? A késői okoskodás vagy az átélt élmények, érzések, intuíciók, lelkiállapotok? A kettő együtt, de milyen arányban? Nem mindegy, hogy merre lépsz. Szakadék vesz körül minden oldalról, de valahol ott a tenger... Lehet-e elvergődni addig, ha a sziklákra zuhantunk? Érdekel-e még a víz, vagy csak belefulladnék? Hol a lehetőség és a szándék határa?

Az oktatási rendszer egy nagy kalap abból az anyagból. A legkisebb hibája, hogy nincs gyakorlati oktatás és nem simogatják a nebulók kobakját.

Ha az iskoláról van szó, általában még mindig a diákok védelmére kelek. (Persze számítsuk le azt, amikor a gyerek nyugodtan, következmények nélkül felpofozhatja a tanárát, míg szegény pedagógus egy dádát nem ejthet ki a száján. Mert ettől módfelett dühbe gurulok.) De a tanárembereket valóban nem hibáztatom egy percig sem. (Itt arról nem szólva, aki mind ismeretátadónak, mind legfelsőbbrendű állatnak megbukott /talán nem csak az én szememben/.) Ők lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a kezelhetetlen kölykökért. Rengeteg tisztelettel le a kalappal a munkájuk, a hozzáállásuk előtt! (Nyilván az ing találja meg a maga gazdáját!)

A szeretet a legfontosabb az életben (az egészség mellett, de a három közül, általánosságban), a hit a leglényegesebb számomra, a reménnyel pedig folyamatosan veszekszem. (És amikor úgy érezzük, elveszítjük, a hit még mindig kitart mellettünk.)

Igen.

Megpróbállak figyelmeztetni, ha el nem felejtem. Most szombatra, ugye? Akkor pénteken less erre, és olvasd a falat: PETRA, TÖLTSD FEL AZ AKSIKAT!