Persze, hogy járhatnék, csak nagyon hozzászoktam a kórházi megállóhoz, az ismerős arcokhoz, a buszlekéséshez... :-) És a körjáratokon nincsen 3/4 nyolc felé szardíniabuli? Mert a kettesen néha meg lehet fulladni, főként ha betömörül az eleje. Márpedig jegyet csak ott tudok lyukasztani. :-) A sétával gond nincs, ha előbb érek be, a városban úgyis teszek még egy kört.

Beázott a busz? :-DD Nem, határozottan kék volt. De ha azt mondod, fehér, lehet. Az ülésekre jobban emlékszem. Olyan kékes-lilás-bordós színekben pompáztak.

Ha valaki lesz olyan őrült, hogy az én írásaimat kiadja, akkor - üzletileg megfontolva nem tudom, hogy ingyen-e - de mindenképpen számíthatsz külön neked dedikált példányra.

Nekem ugyanúgy hangzik a fejemben, mint ahogy leírom. Ritkán persze adódik úgy, hogy mire bebillenytűzöm, eltűnnek a legütősebb, legodavágóbb szavak, de attól még kikerekedhet belőle egy szép egész, maximum nem pont arról beszélek, mint amiről annak előtte gondolkodtam. De általában megragadnak az agyamban az erős kifejezések. Az egy másik kérdés, hogy amikor más olvassa, mit ért meg belőle, mit érez át. Erre kíváncsi lennék, de... várok vele. Kire, mire? Magam sem tudom.

A dackorszak a kisgyermekeknél van! :-DD Büszke is vagyok akkori önmagamra, mára feladtam a harcot... Csendben tüntetek. Gondolom, nem is mindig lehetett megérteni, de egy kaktusznál nem lehet tudni, hogy mikor szúr, és mikor égeti belülről a tüske...

Igen, a legfontosabb a felnőtté váláshoz, egyáltalán az élethez, hogy megismerd magadat és elfogadd.

Hm, talán ezzel a megrögzöttséggel megáldva nem figyeltem senkinek a véleményére. Ami akkor könnyűvé tette a mindennapjaimat, mindent, és lehet, hogy én magam nem engedtem, hogy formáljanak. Amit egyáltalán nem bánok, csak érdekesnek tartok. Mert vettek körül olyan emberek, akikre felnéztem, akikre hallgattam, akiket becsültem. És mégis ugyanaz maradtam. Pedig néha őket is kiakasztottam. Vagy inkább gyakran? De nem akartak alakítani. Mert elfogadtak, ne adja az ég, kedveltek. És később mégis más lettem... A körülmények, ki tudja, mi miatt. Amikor nem is lebegett minta a szemem előtt? Amikor egyedül szembesültem a dolgozó emberek sorsával, a megpróbáltatásokkal? Csodálkozom. Az életen.

A szösszenetekkel nem tudok betelni! Természetesen kérem, szépen.
Szűklátókörűség - valahogy így tudnám pontosan megfogalmazni, ami az iskoláról kapásból eszembe jut. Nem tudom, hol voltak a korlátok. Nem tudom, mit jelentett a szabadság hiánya. Nem engedtek érvényesülni? Miben gátoltak? Semmi tényt nem tudok - jelen pillanatban - mondani ennek alátámasztásául. Megvan! Nem keresték bennünk a tehetséget, nem rugdostak eléggé, vagy nem a megfelelő ember, vagy nem a kellő tantárgyban. Vagyis nem támogatták a kibontakozásunkat. Jó, egy közgázos suliban nem várhatom el, hogy elájuljanak egy rajzomtól, amikor nem is volt rá alkalom, hogy firkáljunk... De nem csak a konkrétumokról van szó, hanem a hozzáállásról. És azt is tudom, hogy ha én azt mondom egy kedves tanárembernek (létezik ilyen?), hogy vasutas akarok lenni, akkor mindent megtesz azért, hogy elérjem az álmaim. Magyarán ha kitűzött célokkal állok eléjük, nincs mit felróni nekik. Mint ahogy Vikit is minden eszközével tolta a sikeres vizsga felé a biosztanár. Na, ezen még elmélkedek majd. De van más téma is, ami foglalkoztat.

Embernek lenni a legnehezebb, de mégis lehetséges. Sok szenvedéssel jár, mindig harcolni az igazságért, a békéért - kis köreinkben. Ezért is mondunk le róla némelykor. Pedig nem szabadna. Embernek lenni sokat jelent. Mindent, ami jó. És mégis fájhat másnak... Valahogy úgy kéne, hogy senkit ne bántsunk meg és minden lelkileg rászorulót segítsünk. Lehetetlen, de minden erőnkkel ezért küzdünk. Húsvét, megváltás, feltámadás. A hármas jelszó a kulcs: hit, remény, szeretet.

Megdumáltuk! Várom a képeket, reakciókat. Majd egyeztetünk.