Nyilván helytelen és minimum pontatlan boldogságnak hívni valami olyasmit, ami mást takar, mint a "boldogság" szó eredeti értelmében. De nem szeretnék etimologizálni, inkább kibontom a fogalmat: a boldogság hétköznapi értelemben triviális. Egyéb értelemben meg ezt jelentené: "lét-derű", harmónia, kiegyensúlyozottság, rendíthetetlenség, a dolgok, körülmények feletti szellemi (mentális és pszichológiai) kontroll és az ebből fakadó biztonságérzet. Nem a hétköznapi értelemben vett boldogság féktelen, délibábokat kergető vágya a kívánatos, hanem a szenvedés, a fájdalom elkerülése, amely aztán előidézheti ezt a "második boldogságot", a harmóniát.

"A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan, nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot, sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége, és annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi kiválóság a magányossághoz.  Hiszen ha a társaságban a mennyiség pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! De sajnos száz ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem." (A. Schopenhauer: Életbölcsesség. In: Szerelem, élet, halál - Életbölcsesség. Göncöl Kiadó, Budapest, 1992, 187.)