Te is simán járhatnál a 7-essel, vagy a 17-essel is, mert nincs tőletek messze a Kodályon lévő megálló. Egy kicsit többet kéne sétálni, mint a szemben lévő buszmegálló, de ennyi még reggel is belefér. :)
Az a tesztbusz nem fehér volt véletlenül? Mert egyszer utaztam azzal, de komolyan mondom, néha azt hiszem, hogy csak képzelődtem, hogy az fehér volt. Lehet, hogy mégse tévedtem? Márha egyről beszélünk... Mondjuk arra nem emlékszem, hogy feliratozott volna, mert azzal voltam elfoglalva, hogy szanaszét áztam. :)
Igen, azt tudjuk, hogy a Sors megáldott téged költői vénával. :) És jól is írsz, szóval simán el tudom képzelni, hogy akár egyszer kiadd a memoárjaidat. De ha így lesz, ígérd meg, hogy kapok egy dedikált példányt. :)
Amúgy biztos, hogy sokat segít, ha kiírod magadból a dolgokat. Én is sokszor megtenném, de valahogy úgy érzem, hogy papírra vetve egyáltalán nem az jön le, mint ami bennem lejátszódik. Ergo, nekem nincs igazán ehhez affinitásom... A fejemben valahogy mindig máshogy hangzanak a dolgok...
De valamilyen szinten igenis kamasz voltál... Lehet, hogy nem átlagos, de kamasz. Nem tudom, nekem valahogy ha meghallom azt a szót, hogy dackorszak, te egyből eszembe jutsz róla... Dacoltál a világgal, és akárki akármit mondhatott, te mindig önmagad voltál. Ezt nagyon bírtam, bár bevallom, nem mondhatom, hogy mindig értettelek. Mondjuk önmagammal is így vagyok. Sem akkor, sem most nem mindig értem az akkori önmagam. Mondjuk az igaz, hogy én akkor még nagyon is egy önmagát kereső embergyerek voltam... nem tudtam, ki vagyok - legalábbis innen nézve akkor nem tudtam, ki vagyok... nekem nagyon kellettek a főiskolai évek, amikor elkezdtem kiforrni. Talán most már kijelenthetem, hogy lassan kezdek beérni. Kezdek végre tisztában lenni önmagammal. És elfogadni önmagam. Ez nagyon fontos, mert sokáig egyáltalán nem szerettem azt, aki vagyok. Talán későn érő vagyok...? Lehet. De jobb később, mint soha. :)
Tudod, ha azok az évek közvetlenül nem is, de közvetve mindenképpen formáltak. És ezért mondom azt, hogy nincs olyan dolog, vagy olyan valaki az életben, akivel kapcsolatba kerülsz, aki csak egy icipicit is ne formálna rajta. Mert minden helyzet, minden ember valamilyen szinte segít jobban megismerni önmagad; mindig új dolgokat tanulsz önmagadról, és ezáltal segít formálódni. Lehet, hogy azok az évek akkor nem tettek hozzád semmit, de ha visszanézel, akkor rájössz dolgokra: értékeled az akkori önmagad, elgondolkozol azon, hogy akkor mit miért tettél, és azzal, hogy ezt teszed, formálod önmagad, még ha te ezt nem is érzékeled.
Ezt talán valahogy így tudnám leírni - egyszer írtam egy kis szösszenetet, ha érdekel majd elküldöm, na abban valahogy így fogalmaztam meg:
"Visszatekintve nem tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan alakult ki az az ember, aki most vagyok. A gondolataim, az érzéseim. Mikor lettek az enyémek, mikor kaptam őket? Költői kérdés. Erre nincs válasz. Egy folyamat részei vagyunk. És nincs megállás. Az élet, az idő folyamatosan pereg. Minden egyes másodperc újabb és újabb gondolatot, érzést jelent. És ezzel valahogy mindig újabb és újabb önmagunkat teremtjük meg."
Úgy érzed korlátok közé szorítottak? Hm, hogy nem tudtad teljesen megmutatni, kifejezni önmagad?
Ez a vagyok valaki dolog olyan bonyolultan egyszerű dolog. Mert igen, önmagában az, hogy én vagyok valaki nem jelent nagyon dolgot: csak egyszerűen azt, ahogy te is fogalmaztál; embernek lenni. Olyan egyszerűen hangzik, de valahogy mégsem az. Mit is jelent igazán embernek lenni...? Erre talán nincs is konkrét válasz, vagyis inkább mindenki csakis önmagában találhatja meg erre a választ: amikor úgy érzi. Erre nincsenek szavak, nem lehet szavakba önteni. Én úgy gondolom.
Tudod mit? Összefutunk, és úgy mesélem majd el, hogy milyen volt a buli. Sőt, reményeim szerint még képeket is láthatsz, mert szeretnék gépet vinni. :)
