Lehet, nekem is át kéne térni a körjáratokra. De most már kezdem összeszedni magam, és elérem a másik megállóban lehetséges buszokat.

Azzal a kékkel még nem. Anno - tavaly nyár körül - még utaztam ilyen Kühnés tesztbusszal, de az csak feliratozott (persze rosszul, mert nem vette figyelembe, hogy nem minden megállóban áll meg a busz, ha nincs le- és felszálló, így az út végére 5-tel lemaradt a felirat... Még jó, hogy én tudom, merre járok. :-))

De, kétségtelenül van valami emlékirat jellege. Sok részre szakadva.

Igazából nemrég egy pszichológus tanácsolta, hogy ha segít rajtam, írjam le, ami a fejemben jár. És mint tudjuk, meg vagyok áldva némi költői hajlammal, így nem kellett hozzá nagy rábeszélés. A lelkemet is könnyíti és szép álmodozni, hogy egyszer másoknak is erőt adhat.

Hm, nem bánok semmit. Nem tudnék említeni egy konkrét helyzetet, amit nagyon elrontottam volna. Persze tudom, hogy valamikor nagyon csúnyán viselkedtem, olyan emberrel is, aki nem érdemelte meg. De én voltam. Mindig a lehető legőszintébb igyekeztem lenni, és ez sült ki belőle. Azóta jobban visszafogom magam.

Inkább arra gondoltam, hogy nem éltem úgy, mint egy átlagos kamasz. Mert nem is voltam az. Sem átlagos, sem kamasz. Hogy nem szórakoztam többet, hogy nem jártunk el ide-oda táncolni, sportolni vagy tudomisén. De tisztában vagyok vele, hogy miért nem tettem. És egyetértek múltbéli önmagammal.

Érdekes, és nem is igazán bírom megmagyarázni, hogy miért érzem még mindig úgy, hogy azok az évek és leginkább az iskolában eltöltött idő nem tettek hozzám semmit, nem formálták a személyiségemet. Nem tanultam semmit. (Nem a tantárgyakról beszélek.) Nem fejlődött a jellemem. Azért, mert addigra kialakult, és azért is, mert maga az iskola nem járult hozzá a felnőtté érésemhez. A szűklátókörűségével, a hozzáállásával. Egyenként a tanárok sok mindent megtettek értem, de összességében őket is korlátozta a hagyományelvűség, a csőlátás. Úgy érzem, és ezt gyakran akkor is éreztem, hogy korlátok közé szorítottak, noha erre semmi kézzel fogható jel nem utalt. Nem voltam szabad úgy, mint általánosban vagy mint ötödéven. Teljesen más környezetben? Hiszen nem lehet ekkora különbség két középiskola között... És mégis.

Igen, néha hit kérdése, hogy lesz-e belőlem valaki. És olykor azt gondolom, hogy vagyok valaki. Nem nagy ember, "csak" ember. Ezen még agyalnom kell, hogy mit akartam vele mondani és valójában mi vagy ki akarok lenni. Meg akarom valósítani önmagamat, mint ahogy mindenki. Én akarok lenni és legelső sorban ember. És ugyanabban a sorban még mást is szeretnék. Vannak vágyaim, amikből nem tudom, mi lesz. Szertefoszlanak vagy egyszer kialakul egy valós kép? Erre mondják: a jövő zenéje.

Igen, én már akkor leszögeztem. És azt hiszem, le is ordítottátok a fejem... Ami mégis még a helyén áll. Látod, előre ismertem a későbbi önmagam is. :-)

Én meg válaszoltam Melusnak. :-) Várom az élménybeszámolót, addig is írj még, ha erre tévedsz. Aztán majd valamikor össze is futhatunk. :-)