"-ez egy kib@szott játék!Fogd már fel!- üvöltöttem teli torokból és falhoz vágtam a kezemben tartott borospoharat. Közben a könnyeim akadálytalanul elkezdtek potyogni. Nem küzdöttem ellene. Belefáradtam abba, hogy feleslegesen küzdjek. Csak magamat bántom ezzel, csak az én sebeimet szaggatom fel folyamatosan, az övét nem. Őt nem érdekli. Homokba dugja a fejét, és nem vesz tudomást inkább a problémákról.
David csak bambán nézett rám, de továbbra se szólalt meg. Alkalmat adott, hogy folytassam.
- azt képzelted, hogy jelenetet fogok rendezni mindenki előtt? Csak, azért mert a legjobb barátomat smároltad le az orrom előtt?! Szarul számítottad. de majd legközelebb lehet, megteszem, ha attól boldogabb leszel. Én már nem tudom, hogy bizonyítani, mennyire szeretlek. - Amint befejeztem a mondatot viharsebesen, távoztam a szobából.
Már a lépcsőház közepén jártam, mikor meghallottam a lépteit. Megragadta a karomat, és a falnak taszított. Cseppnyi érzelem nem volt abban, ahogy megcsókolt.


- Qrvára kimászhatnál az aurámból!-üvöltöttem és beleb@sztam a falba. Legszívesebben az arcát ütöttem volna, de nem tehettem meg. Iszonyat nehéz volt visszafogni a lelkemben ébredező állatot, és ne őt üssem meg. Inkább újra a falat céloztam be. Nem érdekelt a fájdalom. Sokkalta jobban gyűlöltem annál, hogy bárminő fizikai fájdalmat felvegyek. Az indulat tüzes lávafolyamként söpört végig a testemen, és harmadjára is megütöttem a falat.
A negyedik erőteljes ütésre készültem, mikor megragadott a csuklómnál.
Ránéztem. Szeme szikrákat hányt, és tudtam, hogy legszívesebben hozzám szólna, de még se teszi. Nem éreztem semmit, ahogy a szemébe néztem. Csak mértéktelen dühöt. Rá akartam zúdítani. Tudni akartam, hogy neki is fáj. Látni akartam a szemét, hogy megbizonyosodjak e felől. És igen. Mérhetetlen szenvedést láttam bennük. Nem nyugtatott meg egészen, de mégis beértem vele. Haragom is elmúlt. Megkaptam, amit akartam: ő is szenved. Innentől kezdve nem akartam tőle többé semmit. Semmit az égvilágon.

Ott állt előttem és csak nézett. Nem értettem mit akar, hisz jó pár éve már annak, hogy láttam.
- Mondd, mit akarsz még tőlem?- kérdeztem zaklatottan.
- A barátságod.
- Mindazok után, ami történt? – és mivel nem reagált semmit, folytattam. – Fájt minden, amit akkor tettünk egymással. Nem volt fair játék. Undorító, aljas dolgokat műveltél, te is, én is. Nem akarom, hogy ezeket újra lejátsszuk. Nem akartam, hogy így alakuljon, hogy annyira fontosak legyünk egymásnak, hogy végül elválás legyen a vége. Megtörtént, nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ha mégis újra kezdenénk, akkor végig ott lenne a levegőben a bizalmatlanság, a feszültség, és a félelem, hogy mikor lesz vége, és hogyan. Sajnálom, de ezt nem akarom átélni újból.

/a hűtlen/