Nálunk inkább az "ömlik a szó" a jellemző. Szerencsére szégyenkezni nem kellett még bizalmas dolgok kifecsegése miatt. Itt lakcím, ilyesmi, nem bizalmas, kis településen mindenki ismer mindenkit visszamenőleg 3 generációra... Köszönés: mindig feltételezem, hogy a gyerekeim mindig akarnak köszönni, csak néha "elfelejtenek"; így pl. amielőtt belépünk az orvosi rendelőbe vagy máshová, eszükbe juttatom: hangosan köszönünk, amikor bemegyünk.
Nálunk a fiam (10) az, aki halkan köszön, illetve akit kisebb korában gyakrabban kellett figyelmeztetni, a kislánynak (majdnem4) nincs ezzel gondja. Neki nagyon fontos, hogy ő már NAGYLÁNY, és ahhoz illően akar viselkedni :)