"LEHÁNTVA AZ "ÉN" BURKAIT
Javaslom, vegyünk most egy másik gyakorlatot. Kérlek, írd le egy darab papírra, határozd meg
valami tömör kifejezéssel, mi is vagy. Például: üzletember, pap, emberi lény, katolikus, zsidó,
bármi.
Néhányan, amint látom, olyasmiket írtak, mint eredményes, világjáró, kompetens, élő,
türelmetlen, összpontosított, alkalmazkodó, békítő, szerető, az emberi faj tagja, túlszervezett.
Ez tehát, bízom benne, önmagatok megfigyeléséből ered. Mintha egy másik embert néznétek.

Vedd észre, hogy az "én" nézte a "magam"at. Ez egy érdekes jelenség, amely mindig is
tűnődésre késztette a filozófusokat, misztikusokat, tudósokat, pszichológusokat, hogy tudniillik
az "én" képes megfigyelni a "magam"-at. Úgy tűnik, az állatok egyáltalán nem képesek erre. Úgy
tűnik, hogy bizonyos nagyságú intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki ezt képes legyen
megtenni. Amit most adok nektek, az nem metafizika; nem filozófia. Egyszerű megfigyelés és
józan ész.5 A Kelet nagy misztikusai valóban erre az "én"-re utalnak, nem a "magam"-ra.
Tulajdonképpen e misztikusok közül néhányan azt magyarázzák nekünk, hogy először
dolgokkal kezdünk, a dolgok tudatára ébredünk, majd a gondolatokéra (ez a "magam"); végül
pedig a gondolkodóéra. Dolgok, gondolatok, gondolkodó. Amit mi valójában keresünk, az a
gondolkodó. Ismerheti-e a gondolkodó önmagát? Tudhatom-e, mi az "én"? E misztikusok
közül egyesek ezt hozzák fel: megvághatja-e a kés önmagát? Megharaphatja-e a fog önmagát?
Láthatja-e önmagát a szem? Ismerheti-e az "én" az `én'-t?" De engem most egy határtalanul
praktikusabb dolog érdekel, mégpedig az, hogy mi nem az "én". Olyan lassan haladok majd,
amennyire lehet, mivel a következtetések megsemmisítők, kétségbe ejtők. Szörnyűek vagy
elborzasztóak, attól függően, hogy mi a meglátásod.
Ezt hallgasd meg: Én vagyok-e a gondolataim, a gondolatok, melyeket gondolok? Nem. A
gondolatok jönnek és mennek; én nem vagyok a gondolataim. Én vagyok-e a testem? Arról
informálnak minket, hogy testünkben sejtek milliói cserélődnek vagy újulnak meg minden
percben, úgyhogy minden hetedik év végén egyetlen olyan sejtünk sincs, amely hét évvel
korábban a testünkben lett volna. A sejtek életre kelnek és elpusztulnak. De, úgy tűnik, az "én"
megmarad. Így tehát én vagyok-e a testem? Nyilvánvalóan nem.
Az "én" valami más és több, mint a test. Mondhatnád, hogy a test része az "én"-nek, de az egy
változó rész. Mozgásban, változásban van. Ugyanazzal a névvel illetjük, de az állandóan
változik. Mint ahogy ugyanazon a néven nevezzük a Niagara-vízesést, pedig a Niagara-vízesést
víz alkotja, amely szakadatlanul változik. Ugyanazt a nevet használjuk egy örökkön-örökké
változó realitásra"