én legendásan nem vagyok egy ilyen kézimunkázós típus, amit alkotnék, az nagyjából vállalhatatlan, de amúgy is csak limitált mennyiségben bírom magam körött az ilyen kézzel készült dolgokat, viszont én abszolút nem érzem ezt a nyomást, sehol, hogy másmilyen embernek kéne lennem vagy hogy megváltozott volna a világ és manapság erre nagy hangsúlyt helyeznének. őszintén szólva én felvállalom, hogy ilyen vagyok és végtelenül nem érdekel, hogy mások milyenek, így nem is veszem magamra a dolgot, egyáltalán nem érzem úgy, hogy ha a barátnőm bazi ügyesen varr, akkor nekem is sk kéne a gyerek jelmezét megcsinálni, szóval na, szerintem meg csak akkor van ilyen nyomás a felnőtteknél,

ha valaki magára veszi. :)

a gyerekek viszont szerintem egy teljesen másik kérdéskör, az ő kézműves-foglalkozásuknak egész más az alapja, célja és rendeltetése, mint a felnőttek esetén. szerintem. egy gyerek rajza, gyurmázása, festése, bármilyen fokú alkotása (incl. lego is akár) a gyereknek magának a kifejezését jelenti. hogy miként látja a világot, hogy hogyan látja önmagát benne. és persze azt is, hogy mit tud láttatni abból, ami benne van. és igen: régen erre nem fektettek valami nagy hangsúlyt. de nehogy azt mondjuk már, hogy ez baj, hogy rossz irányba ment el a világ akkor, amikor elkezdett bennünket érdekelni a gyerek maga, hogy mit érez, hogy mi van benne, hogy mik a lehetőségei, hogy mire gondol. én úgy érzem, hogy az jó tendencia nagyon, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek erre, mint régen.