A Zalaegerszegen bemutatott Apacsok előadására sikerült eljutnom - és bizony érdemes volt odaharcolnom magam a nagy havazásban:

 

Először is, óriási ötlet volt Bereményi Géza  rendezőtől, hogy kettéosztotta a Művelődési ház széles színpadát, és így a váltakozó térfélen átrendezési idők nélkül, igazán pergő előadást sikerült létrehoznia. A darab kezdése nagyon tetszett: egy kies tájkép előtt teljes díszben, átütő hatással maga Fekete Hold Az Indián mondta el a bemutatkozó szöveget: „Mint a többi síksági indián, mi is bölényvadászok vagyunk..." Úgy tűnt, hogy néhány jelenet helyet cserélt, és a szöveg is módosult itt-ott, de mindez a feszes ritmust szolgálta, jól. Az egész előadás követhető és egyszerű lett. Gauder Áron egy egészen más háttér-látványt tervezett oda, - a Radnótié azonban nekem jobban tetszett.

A női szereplőknek egyáltalán nem okoztak gondot a rövid jelenetek, hitelesen élték, félték, szenvedték, aggódták, "felejtették" a történetet, remekül játszottak. A Tartótiszt itt inkább egy kemény pribék formátumát mutatta, emelt hanggal, durván fenyegető hanglejtéssel - mintha ő nem is ugyanazt az ellenállhatatlanul-simán-ravaszul behálózó szöveget mondta volna.

A Horváth/Fekete Holdat játszó színész, Nagy Péter játéka viszont nagyon tetszett nekem: az ő érzékeny, gondolkodó Horváthján egy kamasz tisztaszívű ellenállása és elkeseredett beletörődése érződött.

Rendezőt bemutatón ennyire izgulni még nem láttam, bár ő a takarásból nem is az előadást figyelte, hanem a nézők reagálását. Óriási, őszinte tapsot kapott az Apacsok (a pótszékre-lépcsőre behozott iskolások nélkül is).