"Ránéztem, és nem éreztem már semmit iránta, csak kongó ürességet. Néha még álmomban láttam, de nem ezek az álmok nem jelentettek már semmit számomra. Néha még éberen láttam az arcát, éreztem az érintését, de már nem marasztaltam. Minél hamarabb el akartam űzni mellőlem. De minden reggel úgy keltem fel, hogy egyre jobban belevési magát a szívembe. Egyszerűen a részemmé vált. Nem akartam, hogy ez legyen, nem ezt kívántam.
És már az is mindegy, hogy most mit kívántam: csak szeretni és el nem feledni soha.

- A szeretet néha nagyon fáj. És én nagyon szeretlek- szóltam és meglendítettem a kést tartó kezemet. A másik kezemmel eltakartam a szemem, hogy ne lássam, amit teszek. Ha már az enyém nem lehet, akkor ne legyen senkié sem."