Veiszer Alinda beszélget



Az efféle műsornak nem az a jellegzetessége, hogy beléjük botlik az ember. A koffeines csecsszopó harmadjára is elaludt, vége a családi vívóleckének, kiebrudalt anyósunk a hófödte pusztában bolyong, a szomszéd bányában is leálltak a vérszivattyúk, amikor is egyszer csak azt mondja egy fiatal, kedves nő, tudja, arra gondoltam, hogy.
Az jutott az eszembe, hogy. Az nagyon érdekes, de.
Aááá, olyan nincsen, hogy nyugdíjas balett-táncosként beleereszkedem a palota díszkarosszékébe, és megtekintem, miként diskurál soros alanyával Veiszer Alinda. Hogy direkt kivárom ezt a műsort. Általában elmélázva, szórakozottan, félájult állapotban kattintgat oda az ember, általában már lemondott a világról, és mintha a világ is lemondott volna róla, és aztán. És aztán ott ragad, és beleélénkül a dologba. Na, de vajon miért ragad ott?
Veiszer Alinda természetesen gyárban dolgozik, és ezt meglehetősen régóta teszi. A futószalagon szinte naponta érkezik egy újabb, érdeklődésre számot tartó, érdekes életű, különös szokásokkal bíró, tanulságos sorsú magyar, egy virtigli értelmiségi. Ez a magyar értelmiségi lehet bárki, színházi ember, kolléga, író, benzinmotorok konstruktőre, kéziratgyűjtő, a lényeg az, hogy a szakmájában elismert legyen, olyan delikvens legyen, aki letett valamit az asztalra, akinek a neve mellé illeszthető valami jelentékenység a spanyolviasztól egészen az illatosított atomháborúig.
Mármost a televízió még mindig arról szól - és ez már nyilván így is marad -, hogy milyen szeretne lenni az ember. Vagyis nem arról, hogy milyen. A televízió természetesen szólhatna arról, hogy milyen az ember, de folyvást az derül ki, hogy a tisztelt nézőt az orosházi vágóhíd vagy budai orgonabokrok mellől kevésbé érdekli, milyen ő, éppenséggel milyen az élete, milyen az éhség, az alávetettség, a nyomor, a siker, a hazugság, az őszinteség, és nem sorolom tovább. Aki azt gondolja, meg lehet mondani a televíziónak, hogy milyen legyen, milyen morális és szakmai követelményekkel bírjon, az helyesen gondolja, mert éppenséggel tényleg meg lehet és kell is az ilyesmit mondani, hanem azért mégis az látható, hogy úgyis a televízió találja ki magát. A televízió már csak olyan, hogy magas ívben tojik az elvárások tanfelügyelői passzusaira. De még a közszolgálati televízió is. Viszont lehet ravasznak, eltökéltnek is lenni.
A beszélgetős műsor olcsó, mint az ingyenleves. A beszélgetős műsor, különösen az ilyen, macerás dolog. Naponta van, és ez sok. Ez a gyár. Föl kell készülni rá. Veiszer Alinda szorgalmasan készül. A műsorvezető nem konfrontatív alkat, van benne az ámuló naivából is, csakhogy mindeközben erős tényszerűséggel és ügyes pedagógiai érzékkel teszi a dolgát. Nem, nem dolgozik képzeletbeli harapófogóval, inkább a szakmaiság és a személyesség közötti jótékony sávban terelgeti az önhitt, érzékeny, olykor sértett, máskor szorongó alanyt; kicsit tol rajta erre, kicsit amarra, és semmiképpen sem engedi elszabadulni.
Azért kedves szívemnek ez az éji műsor, mert az is szépen kiderül, hogy Veiszer Alinda aktuális választottja milyen szeretne lenni, illetve az, hogy egyébként pedig milyen. Portréműsor, ugye. óhaj és valóság nem mindig vagy többnyire nem fedi egymást, és ebből kellemes feszültség fakad. Egyszer láttam a műsorvezetőt némileg idegesebbnek a szokásosnál, nem, nem is ideges volt, inkább elképedt, csodálkozott, mert mintha úgy érezte volna, hogy a dörzsölt és tehetséges Sugár Andrásból, a Panoráma egykori mindeneséből, aki maga egyébként két lábon járó kordokumentum, nem tudja kihúzni az igazságot, nem tudja őszintévé tenni, de hát éppen ezáltal derült ki minden, hogy ti. tehetség, önhittség és megalkuvás miként parolázott ama levitézlett korban. Ezekben a műsorokban látni, milyen az ember. Schwajda György direktor azt mondja a Nemzeti Színház épületéről, hogy az bizony nagyon szép, miközben látni a lélek bonyolultságát, aminek egyébként ő az avatott papja, látom a drámát, hogy ezt kell mondania satöbbi. Néha van dráma. Nyilván ezért is maradok ott, a készülék előtt. És nyilván azért is, mert kíváncsi műsorvezetőt látok. Kíváncsinak maradni, ilyen hosszú távon, ennyi alany után nem lehet egyszerű dolog. Azt hiszem, Veiszer Alinda folyamatosan becsapja a televíziót, a nézőt, mert mégiscsak elmondja, elmondatja, milyen az ember. Sokszor látjuk az óhajok mögötti didergést. Pillanatra sem akarja, hogy a műsor róla szóljon. Aki látta nagynevű, hasonló műsorban könyökölgető kollégáit, azt is tudhatja, hogy milyen nagy teljesítmény ez, és miféle erőfeszítéseket igényel.

Darvasi László És, legutóbbi szám