Ó, egy apróság, a lentebbi (3208 és 3215) hozzászólásokhoz. Van egy mondat és egy hosszabb gondolat, ami még jobban megvilágíthatja a Sheeana-kultuszt, és az ő idejének természetét, mely benne rejlik, sőt, az az apró mondat, mint egy finom fonál összhangban van azzal, hogy Sheeana együtt menekül el Idahoval, és így keres egy olyan bolygót, melynek két holdja van.

Ezt a mondatot az Istencsászára végén mondja Sionának és Duncannek:

"Én a megosztott isten vagyok, és ti fogtok engem összerakni."

Az utolsó két kötetben volt szó arról, hogy Sheeana nem csak abból fakadóan, hogy a Dűnéről származik, van valami összekötődése Sionával a vég játékán túl.

Úgy hiszem, Leto ezzel is elárult valamit a jövőről, főleg a négy halála tekintetében, amit a 3208-ban kifejtettem, mely az ok halálához kötődik.

Végezetül ama vad dolgokról, mely az Eretnekeiben megjelennek ama táncban, ami Odrade figyelemmel kísér a Dűnén, de sugallatként is az Istencsászárában, Moneonál felismerésként:

"- Van egy olyan Leto, amit nem ismerek - mondta Idaho.
- Hát nem beszéltem már neked erről?
- És van egy olyan Leto, akit te nem ismersz - mondta Idaho.
- Mert ő a legmagányosabb lény, akit ez az univerzum valaha látott - mondta Moneo.
- Ne játssz a hangulatokkal, csak hogy felkeltsd az együttérzésemet.
- Hangulat-játék, ez jó - bólintott Moneo. - Az Istencsászár hangulatai olyanok, mint egy folyó - sima, ha semmi sem áll az útjába, de tajtékzó és pusztító, ha a legkisebb akadályt is észleli maga előtt. Nem szabad ellenszegülni neki.
Idaho körülpillantott a fényesen kivilágított dolgozószobában, majd kinézett a sötétségbe, és az Idaho folyó megzabolázott folyására gondolt. Aztán visszanézett Moneóra:
- Mit tudsz a folyókról?
- Fiatalkoromban sokat utaztam Leto megbízásából. Még az is előfordult, hogy egy hajó úszó teknőjére bíztam ez életem először egy folyón, aztán egy tengeren, melynek túlpartja nem is látszott.
Beszéd közben Moneo érezte, hogy nyomjelzőre bukkant Leto valamely mély igazsága felé. Ez az érzés ábrándozásra késztette: arra a távoli bolygóra gondolt, ahol átszelte a tengert egyik parttól a másikig. Az átkelés első éjszakáján viharba kerültek, a hajó mélyéből idegesítő, lokalizálhatatlan motorzakatolás hallatszott. Moneo a fedélzeten állt a kapitánnyal. Agya a motorhangra koncentrált, amely hol feltámadt, hol visszahúzódott, mint a feketészöld hullámok szüntelen ostroma. Valahányszor a hajó visszazuhant a vízbe, úgy szakította fel a tenger testét, mint egy ökölcsapás. Örült mozgás volt, ez, vad tánc... föl... föl, le! Moneo tüdeje sajgott az elnyomott félelemtől. A hajó hánykolódása és az ellenük fenekedő tenger - tömör víztömbök vad robbanásai, órákon keresztül; a fedélzetről lefolyó víz fehér habja, aztán újabb és újabb tenger...
Ez mind kulcs volt az Istencsászárhoz.
Ő a vihar és a hajó egyszemélyben."