Gary Moore koncert, Budapest, 2009.11.13. péntek

Gary Moore sajnálatosan kevéssé ismert és sztárolt kis hazánkban. Érdemtelenül, hiszen nagyon sokat letett a műfaj asztalára.
(A Parisienne Walkway-t valószínűleg minden zenekedvelő ismeri, de kevesen tudják, hogy GM szerzeménye...)
Olyan bandákban játszott, mint a ColosseumII, Skid Row, Thin Lizzy, olyan dobosok püföltéka bőröket mögötte,
mint Ian Paice, Ginger Baker, olyan bőgősei voltak, mint Jack Bruce, Greg Lake, olyan gitárosokkal játszott, mint Phil Lynott, B.B.King...
A nagy gitárkirályok második generációjának figyelemreméltó képviselője.

Másodszor látogatott kis hazánkba. Először a Harley Davidson fesztiválon lépett fel, szabadtérem zuhogó esőben. Ezúttal a Syma-csarnokban volt a koncert.
Nem néztem utána a neten a műsornak, mert féltem egy picit: cimborám szerint a nedves alsóörsi bulin túltengett a blues, az ottani közönségnek nemigen jött be.
Most turnéja egyik utolsó állomása volt fővárosunk.

Helyszín: Syma csarnok. Autóval elég nehezen volt megközelíthető, kellett menni egy jó nagy kört, hogy messze találjunk egy parkolót. Először azt hittem, hogy a közeli sporthelyszíneken van valami rendezvény, de a végén úgy tűnt, hogy a koncertre volt nagy az érdeklődés.
Telt házasnak mondanám, bár a küzdőtérre azért még befért volna egy piroshetes busznyi ember.
A csarnokban most voltam először. Érdekes kialakítású, nem spotcsarnok, inkább rendezvényekre való. U alakú a nézőtér, bővíthető mozgó tribünökkel, mik a küzdőtérig leérnek.
Érdekes módon az U egyik szára előtt volt a színpad, így inkább L alakú lett a lelátó. (Valószínűleg így könnyebben szeparálható volt a backstage, de az is lehet, hogy az üres oldalon, a koncert teljes ideje alatt üzemelő büfé csak így volt hozzáférhető...)
A közönség soraiban minden korosztály képviselte magát, de inkább az idősebb generáció volt többségben.

Az előzenekar Jamie Winchester és bandája volt. Elfogadható bemelegítő műsort adtak, szép tapsot kaptak. Nekem a Beatles Helter Skelter-ének feldolgozása jelentett meglepetést.

Hosszas szerelés után jött a Mester. A színpad bal oldalát foglalta el mikrofonállványa, három kontroll-ládája és két Marshal-ja. Középen kis emelvényen a fekete dobcucc, mellette hátul a basszer helye, rendezői jobb elöl egy Hammond.
Minden cécó nélkül bejött a négy zenész, két szó köszöntés után egyből a Pretty Woman. Mit mondjak, nagyot szólt. Meglepően jó volt a hangzás, pedig eléggé oldalt ültem. Visszahngot sem hallottam a nagy teremben.
A második számnál megnyugodtam, nem kizárólag bluesműsor jön. Sorra konferálta GM a számokat, a közönség sajnos nem ismerte a címeket, mert a reakció igen visszafogott volt.
Majd' minden számot más-más gitárral játszott emberünk, nem irigyeltem a technikusát. Jött aztán persze blues is, volt vagy 10 perces a szóló. Azon filóztam, ebből vajon mennyi az improvizáció.
Gary láthatólag jól érezte magát, átéléssel nyomta a számára rutin témákat. Nem tünt úgy, hogy egy haknisorozat végén odalök egy laza bulit a népnek.
A közönséget először a Mojo Boogie alkalmával énekeltette meg, közepes sikerrel.
Sorra jöttek a régebbi nagy sikerek és a frissebb anyagok. Az angyal először a Still Got The Blues alatt szállt le, majd a Walkin' By Myself idejére ottmaradt: a közönség szépen válaszolta Garynek a kellő időben, hogy "I love you".
Ez volt a főműsor zárószáma is, többen elindultak az utolsó metró felé. Sajnos az angyal is velük ment, mert a ráadásban előadott The Blues Is Allright refrénje már meghaladta a közönség angol- és énektudását: Gary hey-hey felszólítására nem a refrént, hanem hej-hejt válaszoltak.
Mindenesetre egészen jól kezelte Gary a fiaskót, de amikor hiába szólította fel a közönséget lábdobogásra, a hátul ülőket meg felállásra, inkább hagyta az egészet.
A második ráadás természetesen a Parisienne Walkway volt, énekkel. A műsor alatt többször előfordult, hogy Moore képtelen volt abbahagyni egy számot, a végtelenségig szólózott lezárásképp.
A PW végén is ezt tette, szerintem elrontva a hangulatot. Egy kicsit kevesebb több lett volna.
Igaz ez egyébként az egész előadásra. Gary Moore nemcsak főszereplő volt, hanem ő volt A Szereplő. Zenésztársait még egy bemutatásra sem méltatta. Nem kaptak még egy négytaktusnyi szólót sem, pedig a műfaj ezt nemcsak megengedné, hanem egyenesen megkövetelné.
Őszes öregfiúkból álló csapata azért hibátlanul tette a dolgát, kísérte GM-et tisztességgel, de semmi több.

Összegzésképp: jó volt végre élőben látni az egyik Gitárkirályt. Nem bántam meg, hogy elmentem, bár azt azért nem mondanám, hogy életem legjobb koncertje volt. Jó hangzás, jó műsor, kitűnő zenészek, mi kell még?