Tegnap volt a doktorúr, Dr Lonnie Smith Szegeden. Az előzetes híresztelések ellenére a legközvetlenebb, barátságosabb ember az orgonisták közül.

A beálláson egyből nekiálltunk, leszedtük az orgona hátlapját, személyesen tekerte be magának a bright és perka értékét. Az orgona először tompán szólt. A két lezli volt az oka, de egy új szempontból. Meg kellett fordítani az egyik lezli fázisát. Mindjárt megjött a fénye, ütött.

A beálláson játszottak összesen vagy öt-hat percet, aztán már ment is.

A koncerten majd' két órát zenéltek és fergetegesen. Dinamikában a soft állásban a leghalkabb pianissimotól a normal állású fullos fortissimóig végig kihasználta az orgona képességeit. Regisztrációban a jellegzetes jazz hangszíneket alkalmazta.

Tempóban a leglassabb balladáktól, a már szinte követhetetlenül gyors bebopig mindent. De megvolt a humor is gyakran amit jóízű morgásaival fűszerezett. Persze a rá jellemző néha groteszk stílust is megtapasztalhattuk. A bassusjátéka is kíváló, mintha string bass lett volna az orgonában. A lábát (valami filc mamuszban:-) is elég gyakran használta. Általában az előadásban a lemezeken megszokotthoz képest mindent lendületesebben adtak elő. Pár nagy sláger: A Matterapat, Willow Weep For Me, Play It Back, Come Together...

A társait is kíválóan választotta ki. Nem találtam most a nevüket, de zseniálisak voltak. Rendkívül virtuózan, egyénien, emellett hallatlanul precízen játszottak. Méltó társai Lonnie Smithnek.

Szóval a koncert óriási volt, a ma élő legnagyobb hammondos művésztől. A honlapja ad némi fogódzót. Aki nem volt sajnálhatja. Viszont örülök hogy akik az orgonálást igazán komolyan gondolják, ott voltak. Remélem jön máskor is az első után, de ki tudja?