"Mindig rakenyszeritesz, hogy a fejembol kilokodo gondolatokat, erzeseket utolag megprobaljam beleilleszteni egy logikus es ertelmes keretbe. Ez valahol jo, mert reflexiora es on-reflexiora kesztet, de nem biztos hogy sokkal elorebb visz."

 

Egy kis kitérővel hadd kezdjem: elismerem, van bennem - nem is kis mértékben - törekvés egyfajta rendszerszemléletre, rendszeralkotásra, gondolatoknak valamilyen filozófiai gondolatrendszerbe, szemléletbe való integrálására. Fontos, hogy itt egyáltalán nem racionalizálásról, vagy logikai sémákba való erőszakos belegyömöszölésről van szó, hanem annak igényéről, hogy az adott (akár érzelemszülte) gondolatokat el tudjam helyezni valamely koherens filozófiai szemléletben, még ha az egyes gondolatoknak csak egy laza konglomerátumáról is van szó. Ha nincsenek meg számomra azok a koordináták, útjelzők, ha nem megragadhatók az explicit és/vagy implicit állítások valamely filozofémában, amelyek orientálhatnák az én gondolkodásomat is, amelyekre tehát reflektálni lehet és érdemes, akkor - legalábbis számomra - könnyen parttalanná, súlytalanná, tét nélkülivé válhat az eszmecsere (vagy akár monológ); egy sajátos művészeti jelenséggé, még ha annak tárgya épp a gondolat is. Kevés kivételt említhetnék itt (tipikusan pl. Kierkegaard-t). Hogy ez eleve belőlem fakad, vagy valamilyen tudattalan reminiszcencia és a XIX. századi filozófiai gondolkodással való szimpatizálásból fakad - nem tudnám megmondani. Elismerem azt is, hogy ez tényleg nem feltétlen visz előrébb, sőt, akár akadálya is lehet a termékeny gondolkodásnak. Mindazonáltal ez egyfajta reakció is lehet a posztmodern dekonstruktivista, és egyéb, anti-esszencialista, relativista felfogásaival szemben.

 

Ha már itt tartunk különben, nekem a filozófia valahol a tudományosság (de nem a Husserl-i vagy a pozitivista felfogás értelemben vett szigorú tudomány) és a művészet (sőt, akár a -z elsősorban német - miszticizmus) sajátos egyvelege. Ez persze alapvető önellentmondást hordoz magában, hiszen tudomány(osság) - mint az egyik szélső érték - és a miszticizmus, a művészet termékeny, fantáziadús világa - mint a másik szélső érték - természetszerűleg zárják ki egymást. A legimpozánsabb példák az ilyen filozófiai gondolkodásra kétségtelenül a német idealizmus idejére tehetők (elsősorban Hegel, Schelling rendszereire). Egyszóval elismerem amit írtál, de egyelőre nem áll módomban félretenni ezt az igényemet. Remélem, ez érthető így valamennyire és elfogadható.

 

Amit a holizmus-szinkretizmus "kapcsolatáról" illetve különbségeiről írtál, teljesen világos, és ha valóban a fogalmak azt takarnák, amit írtál, akkor kétségkívül én is a holisztikus felfogás híve vagyok. A szinkretizmus ilyen értelemben csakis kompromisszum lehet, mert az összehangolás vágya ugyan nemes feladat, de eleve kudarcra ítéltetett és nem sikerülhet tökéletesen. Különböző, akár vallási, akár filozófiai felfogások egymáshoz való fogyatékos, tökéletlen illesztésének eredménye aligha közelíthet az igazsághoz (bármi is legyen az), hanem épp vakvágányokra vezethet. A holisztikus megközelítés nemcsak szimpatikusabb ebben a vonatkozásban, de igazságosabb is lehet. Egy komoly fenntartásom van azért ezzel kapcsolatban: a különböző interpretációk relevanciáinak "közös nevezőre hozása", nem hierarchikus elrendezése, hanem - fontosságuk, jelentőségük szempontjából - egymáshoz képesti mellérendelődése szükségképp hozza magával azt a kockázatot, hogy valamely interpretáció, amely közelebb állhat adott paradigma belső igazságához, hátrányt szenved eme megközelítés miatt, és egy gyengébb interpretáció mellé "degradálódik", miközben persze a holizmus jóhiszeműen jár el és tartja egyformán relevánsnak az egyes interpretációkat. Másképp fogalmazva, a holizmus hátránya a szememben az lehet, hogy alkalmazásával a "fürdővízzel a gyereket is kiönthetik", pl. azon egyszerű okból, hogy egyes pontokon A interpretáció ellentmond B (C, D, ...) interpretációknak, miközben mondjuk az A interpretáció jár a legközelebb, vagy írja le tökéletesen az adott paradigmát, világnézetet, akármit. Ez pedig a relativizmus csapdája maga. Csak merem remélni, hogy érthető és követhető vagyok.

 

"Az hogy a paradigma valtozasakor felismerni velem a kreativitas es a tolerancia jelenseget nem implikalja feltetlenul az ok-okozat kovetkezmenyet."

 

Rendben, ez így teljesen érthető és ezzel én is egyetértek.

 

"Van egy olyan megoldas, (amely nekem mint szkeptikus embernek nagyon szimpatikus) mely szerint a ketto egyutt jelentkezik, de nem fejtheto meg, hogy melyik az ok es melyik az okozat."

 

Én is alapvetően szkeptikus embernek tartom magam, még ha jellemző is rám egyfajta gondolati dogmatizmus, de ez utóbbi csakis azért lehetséges, mert "megigazul rajtam" Fichte kijelentése (s bármennyire is próbáltam és próbálok küzdeni eme kijelentés pszichológiai gyökerű, filozófiai értelemben relativista felhangja és némileg talán cinikus tónusa ellen, nem sikerül egyelőre), mely szerint "hogy valaki milyen filozófiát választ, az tehát attól függ, milyen ember: mert egy filozófiai rendszer nem valami holt ruhanemű, amelyet tetszés szerint felölthetünk és llevethetünk, hanem átlelkesíti annak az embernek a lelke, akié."

 

Egyszóval kénytelen vagyok egyetérteni ezzel a szemlélettel, az ok és az okozat - metafizikai értelemben vett - tökéletes distinkciójának lehetetlenségével, de ez csakis azért lehet így, mert az emberi szemlélet, belátás, intuíció, percepció eredendően fogyatékos és tökéletlen, és mert következésképp az ember nem vehet fel olyan perspektívát, ahonnan ezek, ok és okozat minden esetben világosan különválaszthatók vagy megragadhatók lennének. És innen egyenes út vezet a különféle, akár egymásnak gyökeresen ellentmondó filozófiai rendszerekhez, vallásokhoz stb.

 

"ennyi, amit mondani tudok errol, de a tapasztalat sokkal fontosabb mint ennek raionalizalasa."

 

A racionalizálás, intellektualizálás sem kevésbé fontos, de sikere nagy valószínűséggel örökre vágyálom, illúzió marad.