Elmémben kavarogtak a gondolatok. Régi emlékek, érzések tűntek fel, majd süllyedtek vissza a sötétségbe. A ki nem mondott szavak, melyek régen értelmes mondatként fogalmazódtak meg bennem, most ürese, értelmüket vesztve kavarogtak az emlékek örvényében.
Éreztem, ez az a pillanat, mikor össze fogok roppanni a teher alatt. Felnéztem az égre, mintegy onnan várva megváltást, vagy egy jelet, ami elűzi minden fájdalmam. De nem történt semmi és tovább sajgott a szívem.
Egyetlen pillanat erejéig fordult meg a fejemben a gondolat, és már léptem is le a járdáról. A következő pillanatban hallottam a kerekek visítását.
De már késő volt. Vagy öt métert repültem, és esésemet semmi sem tompította. A hideg betont csak a fejemből csorgó vér melegítette fel…

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Az kívántam, bár meghalnék, bár ne fájna ennyire.

És egyszerre minden elsötétült. Nem hallottam már a körülöttem nyüzsgő tömeget, sem a szirénák vijjogását.

Nem fájt már. Nem fájtak az emlékek, és nem fájtak többé a ki nem mondott szavak….nem fájt többé semmi sem.



Šangel