Kedves Silles!

Köszönöm szépen az (empatikus) jótanácsot, valahogy igy próbálom enyhiteni a dolgot, meg a gyerekeimből, meg üde, emberi pillanatokból, amik azért persze adódnak, de a dolog sajnos nagyon törékeny, elég, ha csak egy sovány kóbor kutyát látok és aznapra már kész vagyok. Kocsival járok dolgozni, ezért amikor gyalog, illetve tömegközlekedve megyek valahova, akkor szinte sokkol az a rengeteg hajléktalan, koldus és szerencsétlen ember és talán még jobban sokkol, amikor másnap a kis huszonéves kolléganőm a mosdóban nyafogni kezd, hogy "jaj, kesztyűt kell fölvennem a buszon, mert annyi mocskos hajléktalan fogdossa össze a kapaszkodót, miért engedik fel az ilyet?"