Számomra nagy csalódás ez a hét év, mert őszintén azt hittem, hogy összebarátkozunk a lányokkal és mindenki boldog lesz.  A férjem is becsapva érzi magát, mert ő úgy látta anyósom és a lányai szeretnek, nem akarta észrevenni a jeleket, amik már ott voltak az orra előtt: az esküvőn a gyerekei a szüleim mellett ültek és egy árva szót nem szóltak sem hozzájuk, sem a hugomékhoz, sem a nagyobbik fiamhoz.

Aztán jöttek a körtelefonok, amikor mondjuk a férjem gyerekei látogatóban voltak és körbefényképezték a házat, utána megmutatták a fényképeket anyósomnak és ő azonnal telefonált, hogy "úgy látom kicserélted a függönyt.  miért?" meg hasonlók.  Amikor először akartam áthelyezni valami bútort, mert úgy praktikusabb volt takarítani, a férjem redezett egy patáliát, hogy az úgy nem lesz jó.  Persze ezt annak tudtam be, hogy agglegényként megszokta...

Vagy amikor a lányai nálunk nyaralhattak, mert mi elutaztunk valahová és amikor visszajöttünk át volt rendezve a konyhám, a kertben meg a muskátlik teljesen máshol voltak, azokat a virágokat, meg amiket én ültettem szándékosan nem locsólták meg, mert "a kálát nem szeretjük!"

 

Lehet, hogy ezek apróságok, de ebből is áll az élet és ők állandóan igyekeztek bebizonyítani, hogy itt nem én vagyok a háziasszony.

 

Nehéz hideg fejjel továbblépni, mert a legszebb pillanatokat is megmérgezték.  Amikor a férjem mégis úgy döntött, hogy bejön velem szülni.  Pár héttel később a lánykája felhívott és elmondta, hogy "apu nem akart bemenni a szülőszobába." Vagy amikor a terhesség vége felé anyósom felhívott és megkérdezte, hogy "apás szülés lesz-e?" Megpróbáltam elmondani a szempontokat, félbeszakított, hogy az ő fia nem bírja az efféle látványt és ne kérjem, hogy jöjjön be velem.

 

Ezeken a sérelmeken, amikből több ezer gyült már össze, nehezemre esik túllépni úgy, hogy itt ülök, ebben a környezetben és a korábbi (budapesti) életemet, amivel meg voltam elégedve felszámoltam ezért a házasságért csak azért, mert kaptam a sorstól egy második esélyt és túl jól akartam csinálni...

 

De az nagyon jó hír, hogy baj esetén nem kerülök a kisfiammal az utcára amiatt, mert a ház nem közös szerzemény.  Abban már nem vagyok biztos, hogy lesz erőm kivárni a ház eladást, és az esetleges új életet a férjemmel.  Nem hiszem, hogy a régi problémákat ott tudjuk hagyni a régi házban, mert a férjem büntudata a válás és az anyja miatt akkor is ott lesz.

 

A jelenlegi állapotban jobb, ha nem szülök több gyereket.  Ebben most már biztos vagyok.  Akkor valóban kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék. A következő lépés, hogy függetlenítsem magam anyagilag arra az esetre, ha nem bírom tovább az intrikákat.