Ha tiszta lenne a helyzet. Hát ez az.
Éveken át ment a suskus anyósom és a férjem lányai között. Kitárgyaltak, kipletykáltak. A szüleimet, a nagyobbik fiamat is. Ezekről akkor még nem tudtam, anyósom mindig mézes-mázos volt velem. A férjem gyerekei inkább levegőnek néztek, amikor találkoztunk, vagy bizalmas hangon pletykálni próbáltak az apjukról. Már akkor nem tetszett, hogy a férjem volt barátnőiről mesélnek (részletesen) és ilyenkor mindig úgy intéztem, hogy udvariasan leállítsam őket, vagy témát váltottam - a főzésre, akármire hivatkozva.
Anyósom egyébként a férjem magánéletéről állandóan szeanszokat tartott az unokáival. Mindig ment a körtelefon, ha éppen új barátnője volt. Az ügyeletes barátnő általában nem tetszett. Csakhogy én nem barátnő voltam, hanem feleségül mentem hozzá. Aztán meg gyereket is mertem szülni.
Akkor bújt ki a szög a zsákból. Amikor megszületett a kisfiunk, anyósom körtelefonokat intézett: hogy nincs elég tejem, nem is lesz; hogy túl kövér a gyerek, biztos down-os a korom miatt; hogy túl sokat fizettem a szülésért, micsoda dolog ez (a pénz egy részt apám adta, a másikat megkerestem).
Ezek a dolgok pletyka szinten jutottak el hozzám. A szemembe nem mondtak semmit. Ezért nem foglalkoztam a dologgal, nem konfrontálódtam. Mondjuk a férjem mindig szürke arccal jött haza az anyjától, vagy a lányaitól. Most már tudom, hogy panaszkodtak rám. A panaszok: nem telefonálok naponta kétszer anyósomnak, nem hívom fel a férjem lányait legalább hetente, ritkán veszem az ölembe a férjem unokáit (!), biztos nem szeretem őket, hangosan csaptam be a spájz ajtót, amikor éppen ott voltak látogatóban (mindig becsapok minden ajtót, anyám is ilyen :D)...
Aztán a férjem kórházba került. A lányai ott, a kórházi folyóson üvöltözték nekem, hogy "miattam szétesett a család" (akkor már 25 éve volt elvált az apjuk), miért nem hívtam fel anyósomat, hogy a fia kórházban van (azért nem, mert éppen csomagoltam, és rohantam a férjemhez a kórházba, ahol amúgy is találkoztam volna anyósommal, közben a 2 éves gyerekhez kellett valakit mozgósítani), stb.
A férjem gyerekeivel akkor is nyugodt hangon beszéltem, beláttam, hogy megijedhettek, hogy az apjuk elpatkolhat... Az üvöltözést hallotta az anyósom, aki ennyit mondott: "a lányoknak korábban megvolt a férjed, mint neked, ezért haragszanak rád, mert te elvetted az apjukat (??????)".
Három nap múlva bementek a férjemhez, akkor, amikor már nem voltam ott (estefelé) és azt mondták neki, hogy én cirkuszoltam, üvöltöztem (?) velük és hogy nehézményeztem, hogy ők engem "nem fogadtak el."
Erről nem írok többet, mert túl hosszú lett a hsz.
Röviden. A szemembe nem mondanak semmit. A lányaival nem találkoztam azóta. Nem vagyok hajlandó. Egyelőre.
Anyósommal - a gyerek miatt, hiszen az unokája - heti telefonos kapcsolatot tartok és meglátogatom a gyerekkel, amikor van rá lehetőségem. Többnyire az időjárásról beszélünk... Most akkor hogy rakjam a dolgokat a helyére, ha a szemembe nem mond semmit. De amikor azt hallom, hogy a férjem fülén a telefon és ordít az anyja, hogy "a feleségedtől jön minden rossz, miatta szétesett a család, korábban nem volt ilyen." A férjem meg motyog, hogy "jól van, anyukám", akkor mit csináljak?
Talán nem a férjemnek kellene azt mondani, hogy "anyukám, lányaim, XY a feleségem és az is marad, ezt fogadjátok már el."
Hogyan tudnám magam megvédeni, ha nincs nyilt konfliktus...
Nagyon szeretnék még egy gyereket. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy sem anyósom, sem a férjem gyerekei nem fognak eltünni. Éppen emiatt nehéz. Mert tőlük nem lehet elválni. A férjemtől meg nem akarok, mert még szeretem. Biztos, hogy jobb lenne velük konfrontálódni, mert a férjem akkor megmutatná kinek az oldalán áll. Világosabb, tisztább helyzet lenne. De ő velük nagyon kedves és velem is, mindenkinek igazat ad. Én meg nem értem már az egészet...
