Hobenak, a világ tulsó felére, ahol fejtetőn járnak az emberek. A cikk első harmada:

 

 

„Az ember sose hagyhat fel személyiségének kialakításával”

 

CARLOS ARRIBAS 23/08/2009

 

Ez a hétköznapinak látszó fiú szembehelyezkedett Lance Armstronggal egy sajnálatos párbajban. Győzött. Másodszor is győzött a touron. Még se hétköznapi hát, hanem egy merő dinamit biciklivel.

 

A pintoi Las Artes szálloda, július 28., szerda. Kevesebb, mint 72 órája a világ szeme előtt a pódium legtetején állt a Champs Elyseén, és a világ bámulta őt. Pontosan abban az időpontban, amikor az egyéni időfutamon legördült a rámpáról, egy fekete Audi Q7-es volánja mögött megjelent a találkozón. Alberto Contador 62 kg csont és dinamit. Egy szív. Hosszú szempillák árnyékolta nagy szemek. Egy hétköznapi fiú, egy a főváros közelében fekvő hétköznapi alvóvárosból, három nappal azután, hogy 26 évesen másodszor is megnyerte a tourt, ami egy versenyzőnél még se tekinthető hétköznapinak. Nem is fejezhetné ki jobban az érzést más, minthogy a telefonján a tour himnusza csendül fel, amikor valaki felhívja. A világ legjobb kerékpárosa, a pisztolyhős, aki zsebre rakta a régi sheriffet Lance Armstrongot, Billy a Kölyök, aki újra írta a nagy finálét Pat Garrettel, nos, ez bizony abszolút nem közönséges dolog.

 

Amikor Armstrong „pistolero”-nak nevezte, nem érzete úgy, hogy a lelek mélyén az elismerését akarta kifejezni?

 

A pisztolylövés egy gesztus, amelynek nincs komoly jelentősége. Nem akarok semmilyen vitát. Nem láttam semmilyen elismerést. Erről dologról nem szeretnék többet olvasni.

 

Megérte a fáradságot mindaz, amit átélt? Három hét nehézsége, egy ellehetetlenülő viszony az utóbbi évek legjobb versenyzőjével, egy év minden lemondása és áldozata, a tour győzelemért?

 

Igen, kétségtelenül. A tour győzelem semmi más versennyel nem összehasonlítható, minden áldozatot megérő nagy diadal. Az elégedettség annál nagyobb, minél nagyobb volt az áldozathozatal. Minél többe kerül valami, annál ízesebb.

 

Ez hát a nagydíj?

 

Igen. Ráébredni, hogy megnyertem a tourt, minden más versenynél hihetetlenebb.

 

Amikor ott állt egyedül a pódium tetején nem érzett valami hiányt, az intenzív munka, a nagy erőfeszítés hiányát? Maradt még elég adrenalin a vérében a pillanat átéléséhez?

 

Amit érzetem, az főként a felszabadultság, a feszültség és nyomás feloldódása. Csaknem négy hét koncentrációja és erőfeszítése után egy kicsit tárgyilagosabbá váltam, és amikor ott áltan Párizsban legfelül, az mindenekfelett felszabadulás volt.

 

És nem merült fel a kérdés? Ez volt minden? Ezt és így érzem?

 

Akkor egy kicsit észhez tértem. Ha objektíven értékeljük, az hogy megérkezzem oda, legfelülre- ahogy az emberek mondják- az én vágyam volt. Bizonyos módon szeretem beteljesíteni a vágyaimat. Úgy tűnik, hogy a győzelem olyan kötelesség, ami nehézségekkel jár.

 

Ezért mondta, hogy a kerékpározás öröme magába foglalja a fájdalmat, a harc és a harc szeretetét? Ebben az évben érzett már ilyen örömöt?

 

Igen, már a kezdetétől. Az országúton nagyon szenvedek, de a legmélyén élvezem, ebben az érzésben benne van, hogy valamit meg akarsz valósítani. Fáj a lábad, a lábaid szinte kegyelmért könyörögnek, de ez a jele annak, hogy képes vagy gyorsabban menni.

 

Az vallotta, hogy ezen a touron egyetlen pillanatra se tudott kiengedni.

 

Igen, Tourt nyerni mindig bonyolult, de ebben az évben még a szokásosnál is bonyolultabb volt. Túl nagy volt a nyomás.

 

A nyilatkozatai alapján, ha jól sejtem, ön ezen a touron végig összeszorított fogakkal küzdött?

 

Nem annyira. Tudtam, hogy a helyzet bonyolultabb is lehetne, hogy a legtöbbet nyerjek, ami lehetséges, számot vettem a kilátásokkal, és ettől a pillanattól kezdve láttam, hogy a legjobb lehetek. A legfontosabb, hogy a tournak vége, hogy a hogy megszereztem a győzelmet. Nagyon jó csapatom volt, a csapat emberei velem voltak, így minden könnyebb volt.

 

Egyedül a hegyekben egy támadás után, egyedül az időfutamon, egyedül a csapatban. A magányosság valamiféle áldozati ajándék, amelyet minden bajnok díjként fizet, aki keres valamit?

 

Nem, bár nem szeretem túlságosan. Bár világos, hogy a hegyen és az időfutamon mindig egyedül vagy. Az csak egyedül megy.

 

Amikor támad, keresi ezt a magányt…

 

Szeretem a magányt, ha elöl megyek. Bár minden helyzettől függ. Érdekelt lehetek egy csoportban is. Néha én vezetem a csoportot, ha mindenkivel elégedett vagyok. Néha egyedül vagyok, ha egyedül képes vagyok előnyt kicsikarni. Ez történt a Párizs-Nizzán, ami nagyon tetszett.

 

Ebben az értelemben úgy tűnik, hogy többé-kevésbé kicserélődött. Azelőtt szerette az önmagáért való látványosságot, hogy örömet szerezzen az embereknek, ma pedig nagyobb teret kap a számítás.

 

Az emberek szeretik, ha több szakaszt is nyer valaki. Ez végül is teljesült. A formám a versenyen látványos volt. Különbségeket akartam a hegyekben, és kihasználtam a lehetőségeimet. Ezen a touron már megragadtam, ami kínálkozott, számot vetettem azzal, hogy hányan vannak elöl, hogy milyen az idő, hogy mit kínál a következő szakasz. Ebben az értelemben, az összetettért való küzdelem is csak látványosság.

 

Ezen a touron, nem úgy mint más versenyeken, például a Párizs-Nizzán, le tudta győzni a fásultságát, egyfajta felszabadultsággal, a kockázatvállalással versenyzett.

 

A Párizs_Nizzán sok rossz körülmény kumulálódott. Az előző nap nyolc kilométert támadtam felfelé a Lura hegyen, fölfelé, ez a vezetés megviselt. Nehezen vettem levegőt, nagyon görcsöltem. Az előző napokban eléggé elfojtottam ezeket a kellemetlenségeket. Így jártam.

 

Ezzel elékeztünk oda, hogy Amstrong kioktatta, mondván, még sokat kell tanulnia.

 

Hogy megnyerje a versenyt, amit életében már nem egyszer megnyert, és amelyen a sikereit elérte, megengedte magának, hogy kockáztasson. Ez lehetett volna a tökéletes befejezés. Törekedett a győzelemre, de nem tudta olyan fokon folytatni, mint korábban. A színvonal magas, nagyon magas, és én kibírtam egy győzelemmel.