Nna, itt a másik rettegést okozó:


:)))))



Szkinhedek, hungaristák vagy szélsőjobboldaliak?

Nógrádsápon senki nem akar tudni semmit


Még a polgármester se tudja a Cserhát völgyében húzódó kilenc és fél száz lelkes faluban, hogy ki a tulajdonosa a hajdani téeszmajornak, jóllehet néhány év óta különös összejövetelek színhelye. A ház a honfoglaláskori sírleletet és a XIV.században épült templomot lekörözve kezdi híressé tenni Nógrádsápot. Múlt szombaton például jó néhány „titokzatos”, fekete ruhába öltözött kopasz ember érkezett a rendezett, jómódú település lepusztult, bedeszkázott ablakú egykori majorságába. Hogy miért? Néhányan úgy vélik, magyar fiatalok ártalmatlan bulizásáról van szó, amit a rendőrség túlreagált a kivonuló autókkal, vízágyúval. Másoknak halvány fogalmuk sincs az idegenek jövetele céljáról. Csupán egy idős hölgy hallotta, hogy „valami fasiszta vezér” halálának évfordulójáról emlékeztek meg a jövevények. S azért náluk, mert Pestről ki lettek zavarva.
Nógrádsáp polgármestere Pintér Bertalan büszkén kalauzol végig faluján, amit méltán tart egy kicsit a magáénak, hiszen családja hetedíziglen lakja a falut, amelynek 1990 óta a vezetője. Megmutatja egyebek között a jómódról árulkodó házakat, a kastélyban elhelyezett óvodát, a lebetonozott utakat, szóval mindazt, amire egyébként méltán büszke. S míg az egykori téesz hírhedt majorsági épülete felé megyünk, próbálok informálódni.

– Kié a majorsági épület?

– Nem tudom. Amikor elindult a privatizáció – mondja a polgármester –, egy, hogy is mondjam, szóval egy kommunista vette meg, aki aztán eladta. Nézze, engem sem a vevő, sem az eladó nem tájékoztatott. Arról, hogy abban a házban néha valakik összejöveteleket tartanak, van tudomásom. A rendőrség szokott értesíteni.

– De azt csak tudja, hogy kik ezek a hívatlan vendégek?

– Van egy-két falubeli, aki járt már ott. Tőlük is csak annyit tudok, hogy isznak, szórakoznak, zenét hallgatnak. Nekünk velük még soha nem volt gondunk. Ezek nem vandálkodnak, nem bántanak senkit. Ott vannak a major épületében és ahogy jöttek, ugyanolyan csendesen elmennek.

Nehezen hiszem ugyan, hogy a polgármester nem tud semmit. Már csak azért is, mivel egy három esztendővel ezelőtti információ szerint a Vér és Becsület Kulturális Egyesület (VBKE) egykori alapítója, Domokos Endre János házat vásárolt Nógrádsápon, ami tény. Aztán, mint hírlik, különböző mecénások jóvoltából a VBKE tagjai kezdték használni a téeszmajor épületét még akkor is, amikor a hungarista nézetei miatt feloszlatták az egyesületet.

Tovább faggatom az egyébként agilis faluvezért, hátha elárulja, mi történt az elmúlt szombaton Nógrádsápon.

Ő csak másodkézből tud az eseményekről, mondja, és elvisz egy harminc körüli fiatalemberhez, aki már volt egy rendezvényükön is.

– Kik szoktak összejönni a majorban?

– Nem fideszesek, nem szélsőjobbosok, és a Jobbikhoz sem tartoznak. Félkatonai szervezet tagjai, akik feketébe vannak öltözve, martens bakancsot viselnek és kopaszok. Vannak vezetőik, akik rendkívüli fegyelmet tartanak. Van, hogy bemennek a presszóba, kérnek valamilyen italt, de amikor jön a „főnökük”, mindig megkérdezi, kifizet­ték-e,­ amit fogyasztottak.

A fiatalember szerint szórakozni jönnek össze. Hogy miért épp ide? Nyilván valamelyik a téeszmajor tulajdonosa – ő így gondolja. De ez egyébként nem tartozik a falura. Mint ahogy az sem, kik jönnek külföldről, mert jönnek ám németek, szlovákok, sőt angolok is. Az utóbbiak zenélni is szoktak – mondja a férfi, aki kérte: a nevét felejtsem el.

Az utcai beszélgetésbe bekapcsolódó negyvenes hölgy határozott.

– Én meg azt kérdezem öntől, miért jött ide szombaton legalább háromszáz rendőr Rétságról, Vácról és Gyarmatról? Miért hoztak vízágyút, mentőautót, rohamkocsit, csapatszállítót? A kápolna mellett még egy rabszállító kocsi is volt. Nekem az a véleményem, hogy ez a szombati dolog hisztériakeltésre volt jó, semmi másra. Túlreagáltak valamit – mondja, ám a nevét ő nem árulja el. Tart valamitől, de arról meg nem kíván beszélni.

A szép, gondozott Nógrádsáp testén szégyenfoltként éktelenkedik az annyit emlegetett egykori téeszmajor. A látvány hátborzongató. A hosszú, pajtaszerű épület ablakai préselt furnérlapokkal vannak beszögelve. A környező udvart térdig érő fű lepi, a ház külsején a vakolat a tégláig levált, a drótkerítés szövedéke beszakadozott; egyik kiszögellésén papír, rajta kézírással ez áll: Magántulajdon.

Hát ez volna a híres, hírhedt Nemzeti Ház?

Trécselő asszonycsoportot szólítok meg, nekik mi a véleményük a titokzatos találkahelyről.

– Nem tudunk mi semmit, kedves – szólal meg egyikük. – Csak azt tudjuk, hogy szombaton lakodalom volt a faluban. A bőrfejűek nem ránk tartoznak.

– Azt csak a jóisten tudja, hogy kik ezek a fiatalok. Nincs nekünk dolgunk velük – így a másik asszony.

– Azt talán csak tudják, hogy miért voltak itt szombaton a rendőrök? – erősködök.

– Hát jöttek bizony százával. Úgy megijedtem, hogy a macskámmal együtt beszaladtam a házba.

Nevetnek. A semmit nem tudás mögé bújnak. Aztán az egyikük kiböki, valami náci vezért ünnepeltek. Majd megrökönyödve újságolja, azt hallotta, hogy a majorépületből egy csövön vezetik ki az udvarra az ürüléket. Úgy tudják, hogy abban a házban se WC, se mosdó nincsen. A polgármester egy „megnézzükkel” reagál a kijelentésre, a majorépületből ugyanis lefelé csorog, ami csorogni kényszerül.

– Ilyen kupiba viszik a külföldieket? – kérdezi egyikük, elárulva, hogy nem egészen igaz az, hogy nem tudnak semmit.

Pintér Bertalan polgármester falujában a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvét követik. Nem rosszaságból. No meg aztán bárkivel szemben vagy mellett óvnivaló dolog, hogy az alig ezer embert számláló településen fehér holló a munkanélküli. Az ő történeteik hétköznapiak, földhözragadtak. Olyanok, mint a püspökhatvani, ahol egy idős nőhöz éjjel betörtek, de rendőr nem volt egy szál se.

Többen azt mondták nekem, élni akarnak, nem félni.

Szabó Iréne


nepszava.hu