Korábban idéztem Babarczy Eszter egyik „szépirodalmi szövegét”, a hozzászólásban hivatkoztam a forrásra, amely forrás nem bizonyult kiapadhatatlannak, merthogy ott most ennyi található (az utókor számra kiírom: semmi; tehát precízen szólva jelen pillanatban semmi).

Találtam viszont egy másik forráshelyet, ahol 2009. augusztus 12-én 9:11 perckor még mindig ez olvasható: „Uram, nyaktól lefele mi még nem vagyunk bemutatva. (...) Nem Nefertiti melle, hanem az Ön szexuális világképe sorvadt, göthös, mondhatnám szükkeblű”.

 

Míg másutt már csak ennyi: „Nem Nefertiti melle, hanem az Ön szexuális világképe sorvadt, göthös, mondhatnám szükkeblű”, illetve hogy „Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget”.

 

Vagyis csonkul az irodalmi szöveg, a mentális mocsok egy része eltűnőben van (legalábbis az egyik helyről), s ami azért már jelent valamit.

 

Ám most beszéljünk arról, hogy mire is következtet a nyálas hímbölcselő, ha azt olvassa egy könyvben, hogy a szerző „nyaktól lefele” még nincsen „bemutatva” a pasinak (de majd lesz nyilván, hiszen a publikálásnak ez a végcélja – hímvadászat), szóval hogy mire következtet Kepes András (idézőjel nélküli író, szerkesztő, riporter) Babarczy irodalmi szövegéből, például a „megdugható lyuk” jelzős szerkezetből? Erre következtet konkrétan: „Mire harmadszor is megnősültem, és megszületett 5. lányom, végre felismertem, hogy az élet a nőkről szól, ők a kezdet és a cél…”.

 

Nyilván Kepes Andrást sem az eszéért szeretjük (én a magam részéről bátorkodom semmiért sem szeretni), ám a baromságnak is legyen már határa, gyerekek, különösen, ha valaki nem átallja „író”-ként jegyezni tenmagát!

 

Kepes András megszámozza az ivadékait (születésük sorrendjében), megszámozza őket, mint a billogos marhákat a tsz-istállóban, mivelhogy az író lusta betűkkel kiírni az „ötödik” szót, néki ezért „5. lánya született”, hogy száradjon az író úr szája szélére a posztmodern takony! Nem író az ilyen, hanem számoló. Mindegy.

Azt állítja ez az önnön produktumait lajstromozó tenyészbika, hogy ő „végre felismerte” a Nagy Csíziót. Jó, de micsodát? Konkrétan mit ismert föl a marhája? Hát azt ismerte föl („végre”), hogy „az élet a nőkről szól”. És miért a nőkről szól az élet? Azért, mert „ők a kezdet és a cél”.

 

Kétségtelen, író úr számtalanszor hallhatta médiadús élete során a lételméleti imperatívuszt: „menj vissza az anyádba!” (talán néki is mondták ezt egyszer-kétszer), mire „végre fölismerte” a jámbor: ez a bölcseletek bölcselete. Ez az élet maga. Az ember a „picsából” jött (ez a „kezdet”) és a „picsába” térjen vissza (ez a „cél”). Az élet célja. Vagyishogy az élet a nőkről szól.

Ha viszont nem erre gondolt Kepes András, akkor egyszerűen nem gondolhatott másra (értelemszerűen), minthogy az élet célja a nő megkúrelása ugyebár. Mert mi egyéb lehet a célja például annak a férfinak, akinek még nem született meg az 5. leánya (csak a 4.)? És aki ezért ostoba marad nyilvánvalóan, 5. leány nélkül egyszerűen hülye marad a férfi, csak az lehet világbíró bölcselő, akinek megszületett már az 5. lánya is! Bizony!

Ha viszont: születik az 5 db leány mellé még legalább 5 db fiú is (von Bullehaus aus), akkor író úr talán azt is fölismeri, hogy az „élet” valójában nem is az általa oly sokat hallott „anyád picsája”, hanem a talán még többször hallott „apád fasza” szintagmánál kezdődik. Legalábbis ondóilag. (Azért használom ezeket a durva kifejezéseket, hogy ezáltal is érzékeltessem, hangsúlyozzam, mennyire durvának tartom Kepes András ömlengő, nyáladzó lelkét. Nem a szavakon múlik a dolog.) Igaz, az ondót lassan az Egyház sem tekinti az Élet Szent Részének (talán már a reiszolást sem tiltják, sajnos nem vagyok ebben a témában járatos, nem tudom, jelenleg hol tart a vatikáni krédó), a lényeg: biológiailag az ondó is az élet része. Ez egészen biztos. Anélkül ugyanis nincs megtermékenyülés, esetleg Betlehemben, ám amihez Kepes Andrásnak nem elegendő az írósághoz, szerkesztéshez, riporterkedéshez, életbölcselkedéshez értenie, hanem bizony ki kell tanulnia az ács-állványozó szakmát is, ami ugye a szűznemzés egyik alapföltétele. És amíg ez nem történik meg, amíg Kepes András meg nem szerzi a segédlevelet (hogy önálló asztalosműhelyt nyithasson), vagy minimum a Mindenhatói képesítést (gyorstalpalón), addig el kell fogadnia a fiús apák filozófiai tézisét is: az ondósejt éppúgy biológiai (élettani) tényező, mint a petesejt.

 

Kepes András persze másról igyekszik ömlengeni a Szomjas oázison, ám ez ügyben is jó nagy tahónak mutatkozik (tisztesség ne essék szólván).

 

Az élet ugyanis, mint tudjuk, nem a nővel azonos, hanem az élet részint a születés, részint növekedés/sorvadás(pusztulás) dialektikája, továbbá az élet a szaporodással, illetve az anyagcserével azonos jelenség.

 

Vegyük ez utóbbit! Akár Kepes író úr is beláthatja (íróilag), hogy az anyagcsere nem csupán zabálást jelent. Ha tehát reggelente nem tudunk kakilni rendesen, a beleink szétdurranhatnak a szartól, vagyishogy gyakorlatilag nem maradunk életben. Így azután kepesileg fölismerhető végre (már persze, ha megvan az 5. lányunk is), hogy az élet a „nőkről szól”, míg a nők a kepesi logika szerint a szarásról szólnak nyilvánvalóan.

 

Egyébként erről beszél József Attila is, azzal a különbséggel, hogy a költő nem bunkó, de semmiképpen sem akkora, mint egy nyálcsorgató bakkecske-riporter.

 

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

 

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

 

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

 

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

 

 

Világos. Csakhogy itt nem „nőkről” van szó (többes számban, mint Kepesnél von Bullehaus aus), hanem egy bizonyos nőről, illetve igazából még róla sem, vagyis nem a nőről beszél József Attila, mint az élet (egyik) lényegéről, hanem a szerelemről („hogy / orcádon nyíljon ki a szerelem”). Persze benne van a versben a pisi, a kaki, a tűdőváladék, nyilván a „nyüzsgő” bélférgek „milliói” is ott vannak, minden, ami kell az élethez, csakhogy a költő mindezt nem azonosítja a nővel, hanem képiesíti a nővel. Ezért írja, hogy a nő tartalmaiban nem pusztán a biológiai értelemben vett élet, hanem a „világegész” bolyong.

 

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

 

Mert kell, legyen a „világhiány”-érzetnek valamifajta kiküszöbölője, megszüntetője! Ez lehet a szerelemérzet. Amit a férfiban a nő, a nőben a férfi válthat valóra.

 

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

 

Ugyanez az Ódából:

 

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

(…)

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

 

Magyarán: az értelmes nő elborzad Kepes András állítása láttán. A nő számára ugyanis a profán értelemben vett „élet” nem a nővel, hanem a férfival azonos (amennyiben a nő nem leszbikus); tessék megkérdezni őket! Míg a férfi számára az „élet” a nővel azonos (amennyiben a pasi nem homoszexuális), tehát nem a „nőkkel”, mint a tenyészlő Kepesnél, hanem a nővel. Mint olyannal.

Míg filozófiai értelemben véve az épeszű embernél az élet nem a nővel, nem a férfival, hanem viszont az élet az élettel azonos. Merthogy ez kategória. Az élet a születéssel, növekedéssel/sorvadással (egészen a pusztulásig), illetve az anyagcserével és a szaporodással azonos.

 

Ezek persze nagyon hétköznapi fogalmak, nem lehet általuk lükén érzelegni, nem lehet magasztosítani és magasztosulni, de szerintem nem is föltétlen muszáj a Szomjas oázison teljesen elfajulni agyilag, épp elegendő, ha ott Babarczy Eszter bemutatkozik „nyaktól lefelé” is, nyaktól fölfelé is, bizonyságot téve arról, hogy a fejében kb. annyi értelem van, mint a „világszép popójában”.

 

És hát Kepes Andrásnak is annyi van – már, hogy ne legyünk hím(nős)soviniszták…