""...agyon jó dolog csiszolgatni gondolatokat társaságban...."

Köszi én is ezt így gondolom."

 

Ezzel én is így vagyok, és gyáltalán nem bánom, hogy felmerültek ezek a kérdések. Semmi bajom, ha valaki kritizálja a sorozatot, pl. rámutat ellentmondásokra az univerzumban, valamire, amire az írók egyszer ezt mondták, máskor azt, vagy azokat a dolgokat emeli ki, amire egyáltalán nem tértek ki, pedig esetleg illett volna. Azt azonban nem értem, amikor azt írod, hogy "márpedig a hajónak x idő alatt szét kellett volna esnie". "A fogkrémnek sokkal hamarabb el kellett volna fogynia". Stb.

 

Ezek a dolgok nem ellentmondások, hanem az univerzumot kitaláló írók dolga, hogy meghatározzák, minek kb. mi az élettartama. Mi alapján döntjük mi el egy nemlétező univerzumról, bármennyire hasonlítson is felépítésben az amerikaihoz, ám mégsem az, hogy egy adott hajó mennyi támadást bír ki, ha adott, egyébként a mi világunkban nem létező ellenséges hajók lőnek rá?

 

Ha nekem az író azt mondja, hogy négy év alatt szét fog esni, és be is mutatja, plusz bemutatja annak pszichológiai hatását is a legénységre, akkor az a sorozat többet tett a realitás érdekében, mint bármely más sorozat. (És biztosan többet, mint a Star Wars, amiben ugyan tök jó volt, hogy viharvert volt a környezet, de a történet még véletlenül sem tért ki ilyen logisztikai problémákra.) És akkor az írók jogosan büszkék arra, hogy milyen sok mindenre gondoltak. Mert tényleg sok mindenre gondoltak.

 

És azért a mi elvárásunk se legyen irreális. Ha a sorozat címe Battlestar Galactica, akkor nem fog szétesni a harmadik szezon 4. epizódjában, átadva  a helyét a Pegasusnak. Különben is van benne valami felemelő és megható, hogy egy ilyen viharvert, már majdnem leselejtezett hajó vezeti a flottát, nem egy fényes, csillogó-villogó csupacsoda. A flottával meg igenis nagyon sok mindent meg lehet magyarázni, a manufaktúráikkal, a luxushajóikkal, a botanikuskert-hajóval, a teherhajókkal, amik akár bolygóközi kereskedőhajók is lehettek, hisz semmi nem mond ennek ellent a sorozat-bibliában.

 

(A hajójavításról egyébként annyit, hogy a Colonial Day úgy kezdődik, hogy bejelentik, hogy  acylon támadás során megsérült Cloud Nine-t most nyitják meg ismét a közönség számára, a Crossroadban meglőtt gyűrűs hajót pedig a 4. szezon első pár részében felállványozva mutatják. Van tehát utalás a javításra.)

 

Én továbbra is úgy érzem, hogy a Voyager fényévekre van ettől a fajta realitástól, replikátor és holodeck, és minden héten idegen bolygó ide vagy oda. Nekem igenis hiányzik, hogy megvizsgálják egy-egy támadás hatását a szereplőkre, hogy jobban érezzék, milyen az, egyedül lenni az idegenben. Sokszor látjuk teljesen szétlőve a folyosókat - a következő részre meg ismét csillog-villog. Ha valaki betegszobán köt ki az epizód végére, az ismét a régi helyén kezdi a következőt, még akkor is, ha a halál széléről rántották vissza, tüdejét és máját kicsirélték, stb. (esetleg gyíkká változott, vagy egy nagy bogár beleette magát az agyába.) Remélem, érzékeled a különbséget, amit én érzek a két sorozat között. Mielőtt azt mondanátok, hogy a Voyagernek nem is volt célja ebbe az irányba elmenni, ez nem teljesen igaz. A Voyager pontosan úgy lett előkészítve és elindítva, hogy ebbe az irányba menjen el, elhúzódó maquis-Csillagflotta ellentéttel, kifogyó forrásokkal gondolkodtak. A realitást elsősorban már akkor is RDM nyomatta, de Brannon Braga mindent megtett, hogy kigolyózza a stábból. Ami sikerült is neki végül.

 

Még egy különbség, amit érzek a Voyager és a BSG között, hogy egy kicsit elrugaszkodjak az eddigi témától, az az, ahogy a stáb, a készítők, a színészek hozzáálltak egymáshoz. A TNG és a DS9 gárdájáról azt mondják, nagyszerű csapatot alkottak, akik nagyon szerették egymást. Ez át is jön valahogy nekem. A Voyagerből az jön át, hogy három színész vetélkedett egymással a minél jobb, fontosabb szerepekért, míg a többiek lassú unalomba fulladtak. Volt 7 évre szóló munkájuk, örök életükre konmeghívásuk, a többi már nem érdekelte őket.

 

A BSG inkább hasonlít a TNG és DS9 stábjára, sőt, a "családba" ők jobban belevették az írókat, rendezőket, stábtagokat is. Akárcsak a sorozatban, érződik Olmosnak és McDonnellnek a "papa és mama" szerepe, az, hogy törődtek a fiatalbb színészekkel, hogy összefogták, tanították őket. Látszik, hogy egymás megbecsülése volt az uralkodó érzés a forgatásokon. Ez szerintem részben oka is a sorozat minőségének.