Második tábla

 

Ment a leány a menny fiával, megtárult a szent-hely előtte —
szárnyas szellemek között, vörös oszlopok során,
a szent fémkerék elébe, kerek fémtükör elébe
ment a leány a menny fiával, gondoskodott róla szépen,
bőrét kente tiszta olajjal, haját kente drága kenettel,
testét fényes ünneplőbe, fejét fehér keszkenőbe,
lábát bőrszíjas cipőbe öltöztette szépen.
Sírt Enkidu a ruhában, zokogott a szép ünneplőben,
a papnő meg csitítgatta, mint egy aprót, cirógatta,
csak ne sírna, ne zokogna, csókolgatta szépen.
Megetette étellel, istenek kenyerével,
megitatta itallal, királyok borával.
Félt Enkidu az ételtől, megrázkódott az italtól,
a papnő meg kérlelgette, mint egy gyöngét, becézgette,
csak ne félne, ne rázkódna, dédelgette szépen.
Kézenfogta és vezette a zománcos nagy terembe,
látták Istar szolgálói, hajuk a földet érintette:
„Eredj, Enkidu, intézd az ő végzetét!”

Ment a menny fia nagy ruhában, ment szép ragyogó ünneplőben,
vasa villogott, fegyvere zörgött,
látta őt a sokaság, dallal követte,
lármával, fa-dobokkal, dallal követte:
„Erős a királyunk, a földön erős,
nosza öld meg hát, nosza öld meg!
Hálónk zsákmánya, mezőnk gabonája,
s a kézműves munkája övé —
miénk csak a kórság, a verejték,
de az istenek őt kegyelik.
Nosza öld meg hát, nosza öld meg!
Csonját őrölje a molnár,
póznán szárítsd a belét!
Mi vagyunk szőlőtő, hej a szőlőtő,
de a nagyok szüretelnek.
Nosza öld meg hát, nosza öld meg!”

Ment Enkidu fényes arccal, mint egy irtózatos isten,
ment a körülvédett Uruk piacára,
Gilgames királyt nagy szóval hítta,
Ujjongtak a népek a sikátorokban,
fejszék zuhogtak, deszkák repedtek,
a királyi fegyveresek ellene szegültek,
kardok csorbultak, kövek kopogtak,
körülfogták őt a király katonái,
gyönge gyermekként porba borultak,
ujjongtak a népek a sikátorokban —

Gilgames ébredt templomi nyugágyon,
Indult az ő anyjához, Risat-Ninlil urasszonyhoz,
látták a népek, kutya-módra meglapultak,
házban kuksoltak, fal tövébe bújtak.
Ment a király a Családiház kapujába,
ott útját állta a mezei ember.
„Mért akarsz, mezei ember, az utamba állni?
Falhoz verlek, összetörlek, hollónak doblak.
Félre, te!”
„Város őre, víz ura, vessük el a fegyvert,
csupasz mellel akarom megtörni a sorsot.
Ölre, te!”

Váll nyomult a vállnak, mint két bika tülekedtek,
egyik falhoz vágódott, másik elbukott a földön.
Másodszor is összecsaptak, mint két madár tépázkodtak,
vérük a város piacára egybefolyva omlott.
Harmadszor is ölre-mentek, mint két kapocs összefogóztak,
Enkidu a népek urát földre teperte.
Gilgames felordított, csontjai ropogtak,
örvényként föltolult és ráfeszült a menny fiára,
két térdével szorongatta, két markával fojtogatta,
Enkidu csuklott-hördült, szeme-világa elsötétült,
arca kékült, oldala ernyedt,
kiöltött nyelvéről csorgott a vére,
odahullt a királyasszony erkélye elébe.
Látták a népek, szólni se mertek:
„A mi urunk, Gilgames, mint Anu hatalmas.”

Enkidu mozdult, inai remegtek,
nyöszörögve vánszorgott, újra elhanyatlott,
haja szétbomlott a pirosló sárban,
száradó vártől feketült a szája,
hullott, hullott keserü könnye —
Kérdezték: ki volna apja, meg anyja?
Mezőről jött és nem ismeri senki.

Risat-Ninlil kiáltott a palota erkélyéről:
„Enkidu! Enkidu!
emeld föl fejedet a földről,
emelkedj föl a porból!
Fiammá fogadlak! ma szültelek téged!
a felséges Gilgames legyen a fivéred!
Emelkedj föl a porból!”

Szólt Gilgames:
„Enkidu, szeretlek,
bánatod a bánatom, kínod a kínom,
add a kezedet, jőjj, fölemellek,
kelj föl és többé ne busíts engem,
ne kívánd többé megtörni a sorsot...
Téged az istenek ellenem teremtettek,
ládd, az én sorsom erősebb az isteneknél.
Puha fekhelyen feküdj mellettem,
azemélyem balján mutatkozz mellettem,
a tájak urai rettegjék a lépted,
messzi fejedelmek csókolják a térded...
majdan sírni küldöm végetted a népet,
rendelem, hogy jajjal gyászoljanak érted,
magam durva oroszlánbőrt öltök
s a pusztán bolyongok...”

Vonultak a téglaházba, a hatalom hajlékába,
a Családiházba, állandóság hajlékába,
hárfák és fuvolák zsongtak a tetőről,
hat nap és hét éjjel tartott az ünnep.

 

 

Harmadik tábla

 

Elfeküdt a két fivér templomi nyugágyon,
illatos heverőn, puha szőnyeg-ágyon.
Gilgames arca fordult nagy-magasba,
Enkidu fejét bánat terhe vonta.

Szólt Enkidu Gilgamesnek:
„Barátom, barátom, én már úgy látom, veled nem soká leszek,
a ti kenyeretek szikla nekem,
a ti borotok láng nekem,
engedj, elmegyek, én hazamegyek
rét füvére, folyó vizére...
a ti házatok fogság nekem,
a ti ágyatok betegség nekem,
engedj, elmegyek, én hazamegyek,
kergetőzni szeretek, futni kivánok,
könnyű gazellákkal, dobogó szarvasokkal
soká élni akarok...”

Gilgames hallgatta Enkidu beszédét,
szemére felhő szállt, arcára árny hullt,
fivérét őrizte nappal és éjjel,
egy nap őrizte aggodalommal,
más nap őrizte szigorusággal,
harmadik nap nyomát se lelte.

Gilgames sírt — keserűen kiáltott:
„Országom vénei, hallgassatok engem!
édes Enkidumért bánt engem a bánat...
Hatalmam, szépségem, harci öltözetem,
bárd az oldalamon, szablya az övemen,
lándzsa a kezemben — mindez mit ér nekem?
ő elhagyott engem, elhagyott engem!
kinn ődöng a réten...”

Enkidu, emésztő vággyal szivében,
ment a pusztára, mező közepére.
Néptelen és kiégett tájék,
nyoma sincs a mezei vadnak,
forróságtól repedez a puszta,
nedv-ölő Nap bandukol az égen.

Enkidu, emésztő vággyal szivében,
elátkozta a papnőt, a szent lányt.
„Sorsodat, papnő, kiszabom neked:
száradjon el teljességed háza,
utcák szöglete legyen lakásod,
fal árnyéka vigadó helyed,
üzekedj a csatorna szélén,
kifosztottak rugdaljanak meg,
csupaszt mutasson feléd az asszony,
patkány egye holt magzatodat,
az anyaság kéjét ne ismerd:
mert te tilosba híttál engem,
messzire csaltál,
kifosztottál engem örökre...”

Szavát hallotta az isteni Nap
és megállt az ő kegyelmében.
„Enkidu! mért átkozod el
a papnőt, a szent lányt?
mért árnyékos a bensőd?
nem kell az emberi sors?
Ó, szomorú az ember, csupa jajszó,
mert tudja: minden lépte veszendő,
mert tudja: honnan jön, hova tart,
istenek osztoznak érdemén,
ő maga pokolra száll.
De ki nagy, ha nem veszendő,
aki tudja: érdeméből haszna nincs?
De ki hős, ha nem az ember,
aki tudja: tette hiábavaló?
Kincs a múlandóság, hidd el!
irígylik az örök istenek,
összebújnak meddő dühükben,
vacognak szent ügyeik közt.
Enkidu, mért jöttél vissza rétre?
mért jöttél vissza?
Gilgames a te barátod,
egyedül vagy hozzá-méltó —
hova futsz panaszoddal?
örülj!”

Enkidu nem felelt, vissza-indult.

Gilgames kiáltott:
„Anyám, anyám, Enkidu megjött!
nosza öless le harminc ökröt,
nosza öless le százhúsz bárányt,
öröm feszítse a házat,
az egész város vigadjon!”

A király ment Eanna házába,
kereste a papnőt, a szent lányt.
Áldozók körében nem találta,
szeretők körében nem találta,
kivetettek körében megtalálta,
kucorgott a lépcső sarkán,
könnye a combjára hullott.

Gilgames kérte, Enkiduhoz jönne,
nyájaskodna véle, dúdolna neki.
A papnő sírt — mint a vércse sikított:
„Eressz el, király, nem megyek, nem, nem,
ő nem szível engem, elátkozott engem,
bajt kivánt nekem, szégyent kivánt nekem,
árok szélére kivánta a testem.”

Gilgames ölelgette, simogatta, békítette:
„Szent lány, szép vagy, templomi csoda vagy,
adok neked arany láncot, elrontja az átkot,
jőjj most az én fivéremhez, dúdolj neki szépet,
meglátod, megáld téged, nem bánt téged,
aki tép téged, maga haját tépje,
aki üt téged, maga testét üsse,
legyen kincsed annyi, hogy apraját magad öntsd ki,
oldják meg néked övüket a fejedelmek,
legyen érted elhagyott az ifjúkori feleség,
legyen érted kilökött a hét gyerek anyja —”

Addig-addig bíztatgatta, végre útnak indította.

Enkidu feküdt naptalan házban,
nyirkos fal mellett, kockás lepelben,
fürtös fejénél szurokfáklya égett,
melle barlangjában bujkált a lehellet.

Mellé-ült a papnő, dúdolt neki éneket:
„Ajtó, ajtó, nyílj ki piros ajtó,
piros ajtó, piros száj...
lélek indulj, messze járj,
ne is menj,
csak ugy szállj
ne is menj,
csak ugy szállj,
ne is szaladj,
csak ugy szállj,
ne is szaladj,
csak ugy szállj,
nőjjön pelyhed, nyíljon szárnyad,
vezéreljen a négy állat,
lélek, indulj, messze járj,
ne is menj,
csak ugy szállj —”

Enkidu feküdt naptalan házban,
nyirkos fal mellett, kockás lepelben,
fürtös fejénél szurokfáklya égett,
melle barlangjából elszállt a lehellet.
„Szent lány, a kapu csukódjék mögötted,
szent lány, a király testvérét megölted,
olvadt ércet öntsenek szemedre,
égő karót szúrjanak öledbe!”

 

 

Utolsó tábla

 

Gilgames, hogy testvérét újra lássa,
messze útra indult egyedül.

Aki ott pihen, aki ott pihen,
az emberek anyja, aki ott pihen,
takaratlan melle mint a márvány,
körülveszi vörös folyosó.

Risat-Ninlil, szent királynő,
hűs vízzel gondolt a hűs talajra,
gondolt az égre, fölment a tetőre,
füstölőt gyújtott a forróságnak,
az isteni Nap elé emelte szavát:

„Mért adtál szívet az én fiamnak, ha nyugtot nem talál soha?
mért adtál szívet énnekem, ha mindig csak fájhat?
mért áldottál fiúval, ha csak kínozni tud engem?
de mi az én kínom teneked? kínom, nyomorúságom!
rámnézel s tovagördülsz veszedelmes csillagaid közt.
Halld, az én fiam elhagy engem! fogadott fivére után, aki meghalt,
útnak indul — hova: nem tudja senki,
léptét sötétség rejti, szem nem látja soha.
Száját nem érinthetem, arcomat feléje nem fordíthatom,
alkonyatkor nem vethetem ágyát, testére tisztát nem adhatok.
Könyörgöm... kényszerítlek... mit tehetek?
ahogy óvod őt, úgy legyen jó asszonyod!
én nem őrizhetem, el nem kísérhetem,
ládd, öreg vagyok —”

Gilgames,
hogy testvérét újra lássa,
messze útra indult egyedül.

„Gilgames,
ha le akarsz szállni a földbe,
tiszta inget ne végy magadra.
Mintha oda-való volnál, mintha szülőhazádba mennél,
jó olajjal ne kenekedj alabástrom edényből:
az árnyak feléd sereglenének.
Nyiladat ne tedd a földre:
a nyíltól elesettek körülvennének.
Kormánypálcát ne fogj kezedbe:
a holtak eléd térdelnének.
Lábadra sarut ne végy,
kiáltást ne küldj a föld fölé.
Asszonyodat, kit szeretsz, nem csókolhatod,
asszonyodat, kit gyűlölsz, nem ütheted,
gyermekedet, kit szeretsz, nem csókohatod,
gyermekedet, kit gyűlölsz, nem ütheted:
a mélység gyomra átfogna téged.”

Aki ott pihen, aki ott pihen,
az emberek anyja, aki ott pihen,
takaratlan melle mint a márvány,
körülveszi vörös folyosó.

Gilgames
tiszta inget húzott,
jó olajjal kenekedett alabástrom-edényből,
nyilát földre tette,
kormánypálcáját kézbefogta,
lábára sarút vett
kiáltást küldött a föld felé:

„Enlil atya! Enlil atya!
nyiss egy rést! nyiss egy rést!
vezesd hozzám Enkidu árnyát!
Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át,
a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át,
férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!”

Enlil atya elsötétült, ránézett és hallgatott.

„Ea atya! Ea atya!
nyiss egy rést! nyiss egy rést!
vezesd hozzám Enkidu árnyát!
Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át,
a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át,
férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!”

Ea atya emelte fejét,
Nergalhoz intézte a szót:
„Rejtett arcú, nyiss rést a földben,
vidd bátyjához Enkidu árnyát!”
Mozdult a göröngy, mint ha vakond túr,
így jött Gilgameshez Enkidu árnya.

„Barátom, mondd, barátom mondd,
a föld titkát, amit láttál, mondd meg!”
„Nem mondom meg, nem akarom megmondani,
mert sírnál éjjel-nappal szakadatlan.”
„Éjjel-nappal sírni akarok.”

„Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örül,
mint öreg ruha, tele féreggel!
Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örül,
mint korhadt gyökér, tele földdel!
A porba merült!
A porba merült!”

„Ki betegségben meghalt, láttál-e olyat?”
„Faháncsot eszik ólom-edényből,
én láttam! én láttam!”
„Ki vas halálát halta, láttál-e olyat?”
„Apja és anyja tartja fejét, nője föléje hajol,
én láttam! én láttam!”
„Kinek testét a mezőre dobák, láttál-e olyat?”
„Eszi az útra-dobottat, a fazékban visszamaradtat,
én láttam! én láttam!”

 

(Forrás: A fogak tornáca - Versek; Egyetemi Nyomda, Bp., 1947)