Elmentettem, megkeresem majd.
Addig is a Nyugat 1937/9. számából, Weöres Sándor fordításában:
Gilgames - Első tábla
Aki mindent látott, a népek ura,
aki biztosat ismert, aki teljeset értett,
átlátott az eredet szövevényén,
a tudás tiltott forrás-helyein,
aki az állandót látta, aki a burkot kinyitotta,
hírt hozott a vihar és vízár idejéről,
nagy útra kelt, vesződött és megrogyott,
meddő kínját kőtáblára íratta...
aki építette a körülvédett Uruk falait
és a szent Eannát, a tiszta zárt-helyet,
alapot ágyazott, szilárdat, mint az érc,
védfalat rakott, hol támaszt leljen a férfi-erő:
Gilgames ő, az embernyi ember,
kétharmada isten, harmada állat,
testének képe fájdalmas öröm,
alakja, mint a vaskos bikáé,
nincs hozzá-illő a szépek között,
nincs hozzá-méltó az erősek között -
Ő a körülvédett város pásztora,
ő a pásztora és az ostora;
Karját rettegte Uruk sokasága,
Anu, a menny királya elé
jajveszékelt Uruk sokasága,
szólalt, szólalt nagy fennszóval:
«Nem engedi a fiút az apához,
nem engedi a szüzet a legényhez,
nem engedi a lányt a katonához,
nem engedi az asszonyt az urához - -»
Anu, a menny királya hallotta a jajt, hallotta a dalt,
nagykeblű Arurut hívta és szólt:
«Te megalkottad a vaskos bikát,
nosza alkoss hozzája-méltót,
hadd egyék egymást nappal és éjjel,
hadd legyen a népségnek nyugodalma,»
Nagykeblű Arurur hallotta a szót,
szerelmes vágya fölindult,
szerelme álmot érlelt a szívében,
Anu képmását álmodta szívében.
Megmosta kezét, agyagot fogott,
formálta kedvvel, nedvezte csókkal,
Enkidut alkotta, az isteni sarjat,
méltót az ég lándzsás seregéhez.
Mezőre vetette, földre dobta:
ifjan, szépen, szűz erejében
teljes hosszában elnyúlt a réten -
haja mint a nőé, két vállára omló,
testének bozontja mint gabona sarjad,
édes-vizek párája a lelke,
nem tud a világról, nem tud a végről,
nép kínjáról, ország erejéről...
megy füvet legelni a víg gazellával,
megy italt keresni a szelid tehénnel,
paskol a folyóban a halak sokaságával...
Csapdás ember, vadfogó
állt az itatónál,
cselt állított ár ellenében,
egy nap, két nap, harmadik nap várt az itatónál.
Meglátta a csuda-sarj, épp hogy el nem érte,
a vadásznak több se kellett - futott, csaknem hasraesett,
beborult a kedve-kékje, remegett a térde.
Vezeti a házba kis üszőjét,
nagy sanyarú siralomra tátja a száját:
«Jaj apám, jaj-jaj,
jött a fényes kék tetőről egy igen-nagy ember,
ereje egy ország, fölkel este a tetőn,
lába az itatón a réti sereggel,
ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,
széjjelrúgta vermemet, mit magam ástam,
széjjelszedte csapdámat, mit magam helyeztem,
nem hagy semmit tennem.»
Felel néki apja:
«Menj el fiam, menj el Uruk városába,
menj be mingyárt Gilgames királyhoz,
kérj egy papnőt Istar templomából,
szerelem szent szolgáló-leányát.
Vidd fiam az itatóhoz,
ott a szent lány vetkőzzék le szépen,
bő pompáját virágozza szépen,
így lássa meg az az ember!
Hogyha látja, meg is közelíti,
de meg is rohanja:
idegen lesz neki a vadak sokadalma.»
Ment a vadász Gilgames királyhoz,
jött a vadász a papnővel amaz itatóhoz.
Egy nap, két nap mentek,
harmadik nap partra kuporodtak.
Közelgett a horda, a sík vadja közelített,
dobogva, homokot rúgva a horda,
szarvak és szügyek erdeje közelgett,
ő is, Enkidu, magzata a mennynek,
feje nagy-magasban, szíve boldog és vidám,
lába az itatón a réti sereggel,
ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,
a mezei hordát táncba sodorja,
rikogat, táncol, vízben paskol a szabad sereggel -
Látta a papnő a hatalmas kergetőzőt,
látta őt a szent lány, magzatát a mennynek.
«Ő az, kedves, bontsd ki két emlődet,
takard ki szemérmed, verd föl a vágyát,
hej, bomolj ki és viríts, két szeme lásson,
hogyha meglát, meg is közelítsen,
legyen neki idegen a vadak sokadalma,
mellét hátadra feszítse...»
Két emlőjét kibontotta, szemérmét is kitakarta,
a menny-fia megrohanta, ráfeszült a lány hátára,
hat nap és hét éjjel, hej, ráfeszült a lány hátára,
hej, hat nap és hét éjjel szüretelte a szerelmet.
A hetedik nappalon szétnézett a virradatban,
betellt a kéj kövérével, arcát barmára emelte:
íme a gazella elijed előle,
a szabadság népe nem ismeri többé.
Megtorpan Enkidu: kivetett a teste -
megroggyan a térde, megrokkan a szíve
és teljes hosszában elnyúlik a réten
és zokog.
Látja a szent lány - melléje-guggol,
ringatja csípőjét, dúdol neki éneket:
«Enkidu, mért kívánsz rohanni a rétek barma után
mért kívánsz rohanni?
Enkidu, szép vagy! mint egy isten, olyan vagy!
dulakodtál, futottál, fényes füvön aludtál,
nem tudtál a végről, boldog voltál...
megnőttél általam! ismered a tikot!
mért kívánsz rohanni a rétek barma után?
azt, aki voltál: úgyse éred el soha»
Igy dúdol... hangja édességgé válik,
Enkidu hallja, mint nagy vizek mozdulását,
szép lassan a szent lány lába elé ül,
kivetettségében barátot keres.
Míg a nő beszél - az ő füle érti:
«Jőjj, a körülvédett Urukba vezetlek,
jőjj velem a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,
hol Gilgames él, a páratlan ember,
mint vaskos bika, terped a népen.»
Enkidu érti - szólal nagy hangon:
«Vígy a körülvédett Urukba engem,
vígy a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,
magam akarom a nagyot legyőzni,
magam akarom megtörni a sorsot,
megbontom a végzetet magam erejéből,
vígy engem, papnő, hadd kiáltsam Urukban:
Enkidu eljött - Enkidu eljött!
ki a mezőről jött, nagy az erejében!
ki a mezőről jött, hatalmas az erejében!
város ura, vaskos bika, hé! mutasd arcodat! -
Mindent, ami vár rám: értek előre.»
Ment a papnő Enkiduval Uruk városába,
látták a népek és remélve bizakodtak,
nappal és éjjel ünnepet ültek,
zeneszóval, vigadozva ünnepet ültek,
látták a menny-fiát, a mezei embert,
szépsége ujjongás, teste hatalmas,
látták a szolgák, terheiket levetették,
lármával, fa-dobokkal ünnepet ültek,
kiűzték a nagyokat a szent nyoszolyákból,
kiűzték a heréket a hálóteremből -
«Enkidu, világosítson előtted az élet! -
Elvezetlek Gilgameshez, nézz a szemébe,
erővel teljes egész alakja,
ereje teltebb, mint a tiéd,
Anu, Enlil és Ea nagyra növelték,
Samas örömmel hallgatja szavát...
eredj Enkidu, intézd az ő végzetét!
...Mielőtt te jöttél a ragyogó kék tetőről,
Gilgames álmában látott téged.
Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak:
Anyám, álmot láttam, félelmetes álmot láttam,
az éjjel álmodtam, éjemben azt álmodtam,
nagy mezőn szaladtam, homályban futottam,
árnyban loholtam... rám-esett egy csillag,
fölemeltem volna, emelni se bírtam,
ellöktem volna, mozdulni se tudtam.
Mint egy nőre, ráfeszültem, lábadhoz vetettem
és te megáldottad, mingyárt mellém-állítottad. -
Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:
Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod
jelent néked egy hü társat, őrködő barátot. -
Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak:
Anyám, másik álmot láttam, vészes álmot láttam,
az éjjel álmodtam, éjemben az álmodtam,
erdőn hadakoztam, gally-gubanc közt tusakodtam,
hold-fiakkal huzakodtam... rám-esett egy csatabárd,
fölemeltem volna, emelni se bírtam,
ellökten volna, mozdulni se tudtam.
Mint egy nőre ráfeszültem, lábadhoz vetettem
és te megáldottad, mingyárt mellém-állította., -
Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:
Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod,
jelent néked egy hű társat, őrködő barátot.»
Jegyzetek
A Gilgames-éposz, melynek elejét szabad földolgozásban itt kapja az olvasó, az emberiség egyik legősibb szépirodalmi kincse; keletkezési idejét legalább is öt évezred választja el a gép-kor emberétől; ha az évek lépcsőink visszasétálhatnánk hozzá, Homeros körülbelül a fele utat jelentené. De nemcsak ősi a Gilgames-eposz, hanem új is: egyrészt, mert ékírásos cseréptábla-darabékai a múlt század közepén még Irak homokjában hevertek ismeretlenül; másrészt, mert nyers világképe, a dolgoknak gyermeteg-babonás és mégis józan szemlélete nem esik messze a mi századunktól. Taine és Arany János kora alighanem kezdetlegesnek és ízléstelennek ítélte volna ezt a művet, de a mai, expresszionizmus-utáni műízlés, mely bizonnyal kevésbé választékos, viszont többféle megnyilvánulás értékelésére képes, talán rokonérzéssel fogadja ezt a végeszakadatlanul csörtető gondolatritmust, hatalmas és sivár egyszerűséget. Itt nincs éles határ az istenek, emberek és állatok között; a tudatos lénynek is csak annyiban van jelleme, mint a villámlásnak, vagy a napsugárnak; a külső valóság és az álom valósága, a tárgyi világ és az «én» világa, tudás és hit teljesen egybefolynak. És mindez nem holmi hoffmanni képzelgés: a szín-igazság és valóság igényével lépett föl a maga idején, az akkori ember így látta a világot.
A Gilgames-monda keletkezése ősködbe vész; kifejlődése a sumir néphez fűződik. A sumirok északi származásúak; nyelvük feltűnően sok rokonvonást mutat a mai finn-ugor idiómákkal, a magyarral is; Gilgamesünk ugyanabból az ősi északi Nap-mítoszból ered, mint Persephoné, Siegfried, a Sampo-malom, vagy Csaba királyfi történetei. A Tigris- és Eufrát-melléki síkság déli részén virult a sumir műveltség; Kr. e. a második ézerévben a sumir életerő lassan kialudt és Kháldea síkját a sémi fajú asszír nép vette birtokába. Ők nem alkottak új kultúrát, de a régit átvették és ápolták; az előd-néphez úgy viszonyulnak, mint a latin a göröghöz.
Az eposz legrégibb töredékei sumir nyelvűek, a Krisztus előtti harmadik évezred végéről valók; mindössze néhány tucat verssort tartalmazó cseréptábla-roncsok. Több szöveg maradt ránk a mű asszír fordításából: ez Kr. e. 650 tájáról származik; Ninivében, Assurbanipal király könyvtárának romjai közt találták és tizenként széttört táblából áll. Az I., VI. és IX-XII. számú táblákat, vagyis az eposz felét majdnem hiánytalanul össze lehetett állítani; a többi szövegrész nagyon hézagos és bizonytalan. Az ékírásos szöveg a cserép-lapok mindkét oldalán három-három hasábban foglal helyet. A táblák alján, már amelyeken ez a rész megmaradt, négyféle megjegyzés olvasható: 1. a következő tábla első sora, 2. az illető tábla sorszáma, utána az eposz kezdőszavai és címe; «“Aki minden látott"», Gilgames-sorozat», 3. «Ősi példányról hűen lejegyezték és ellenőrizték», 4. «Tulajdonosa Assurbanipal, a világ királya, asszír király». A Gilgames állítólagos szerzőjét éppúgy ismerjük, mint az Iliasét: az Assurbanipal-könyvtár katalógusa Szin-liki Unninni jós-főpapot nevezi meg a mű írójául. Egy korábbi, kb. Kr. e. 2000-ből származó töredéken pedig a másoló, vagy átdolgozó nevezi meg magát: «Azag Aja írnok, sabat 28-ikán, abban az évben, mikor Ammisaduga király a Purattu (Eufrát) torkolatánál Dur-Ammisaduga várost építette.»
A Gilgames-eposz nem népi, hanem tudákos hierátikus mű, csupa művelt pesszimista bölcselet. Szerkezete van és emeletei vannak, akár az Isteni Színjátéknak. Gilgames, az ember, úgy kel át az élet különféle helyzetein, ahogy a Nap a zodiákus tizenként csillagképén áthalad; az első tábla faun-szerű Enkiduja a Kos csillagképét jelenti. - Az eposz verselésében a kötött vers bontakozik: a sorokat éles caesura tagolja két, néha három vagy négy részre és minden ütem-tag eleje erősen hangsúlyozódik.
Munkám a Gilgames-szövegek németnyelvű nyersfordítása alapján készül. Teljesen szabad földolgozás; nemcsak a hézagokat egészítem ki, de az ép szövegtől is gyakran eltérek. Aki változtatásoktól mentesen akarja élvezni a Gilgames-eposz szépségeit, vagy archeológiai érdeklődés vezetné, forduljon a következő német- és francia nyelvű nyersfordításokhoz: A. Jeremias: «Izdubar-Nimrod», Leipzig 1891; P. Jensen: «Das Gilgamesch-Epos in der Weltliteratur». Strassburg 1906; A. Ungnad: «Das Gilgamesch-Epos», Göttingen 1911; P. Dhorme: «Choix de Textes Réligieux Assyro-babyloniens», Paris 1907.
Jegyzetek az első táblához
Gilgames (asszír név; a sumir szövegekben Gis; alighanem a Biblia Nimródjával, a hatalmas vadásszal azonos személy) a sumirok első, legendás királya, Uruk város építője: úgy áll a sumir történelem élén, mint Romulus a rómaiakén.
Uruk (az Ószövetségben Erekh), sumir nagyváros volt az Eufrát alsó szakaszánál. A város istenei Samas (a Nap), továbbá Anu és Istar.
Eanna («az ég háza»), Anu és Istar temploma Urukban.
Anu, a főisten, az ég királya: sasfarkú, hal-bőrű istenség Testvérei: Enlil (Bel, a Biblia Baal-ja) pusztító, dühös hatalom; és Ea (sumirul Enki), «nin-igi-azag», azaz a tiszta szerelmek ura, az emberiség védője és barátja, a vizek fölött lebegő négyszárnyú szellem. Ők hárman alkotják a legfőbb emberfölötti egységet.
Aruru istennő éppúgy formálja agyagból az embert, mint Jahve a Bibliában.
Enkidu, Aruru agyag-teremtménye, a Kos-csillagképpel azonos. A sumirok a csillagokat élőlényeknek ismerték, hatalmas harcosoknak, Ninib hadisten seregének. Enkidu a földön mint faun-szerű alak jelenik meg: szőr fedi a testét, legel a réten, szerelmi pozitúrája is állati. Életpályáját mint agyagdarab kezdi, majd legelésző állat lesz belőle és a nemi aktus által nyer emberi értelmet. Ádám történetében éppígy azonosul a Tudás Fájáról való szakítás (értelemnyerés) a szerelmi ténykedéssel; az együttes szüzességvesztés-értelemnyerés itt is, ott is keserűség forrása. (Különös, hogy az értelmi és nemi ébredést, ezt a két, egymástól független folyamatot azonosnak látták; valószínűleg, azért, mert a déli népeknél mindkettő igen korán, körülbelül egyidőben jelentkezik.)
Istar, vagy Astarte a termékenység és érzékiség istennője, Aphrodité pendantja. Néha mint a szaporodás áldásos elősegítője, máskor mint a testiség pusztító boszorkánya szerepel. Papnői prostituáltak voltak; nem megvetés, de tisztelet és szentség járt nekik. A templomi prostitúció az Istar-papságot egyre nagyobb pénz- és párt-hatalommá növelte; az uralkodók többnyire nem nézték jószemmel az Istar-papság hatalmát, gyakran voltak ellentétek a király és a szerelem-papjai közt (a Gilgames-eposzban is Istar-papnő bújtja föl Enkidut a király ellen). Istar személyében több nő-istenség olvadt egybe, innen van, hogy egyszerre két égitesttel is azonos: a Holddal és a Siriussal.
(Az eposzban előforduló sumir és asszír nevek úgy olvasandók, ahogy írva vannak; tehát «Gilgames» és nem «Gilgamesz», «sumir», és nem «szumir», stb.)
