"Bent dübörgött a zene, de egyedül csak az érdekelt, hogy dűlőre jussak az érzéseimmel. Szótlanul ültem előtte, és fogalmazgattam a választ a kérdésére: Mi van veled?
Nem tudtam rá válaszolni. Tudtam, hogy tudja mi a bajom. És végre felhozta egy régebbi beszélgetésünket. Eltalálta. Az akkor felvázolt téma volt a problémám. És annál világosabban nem tudtam volna neki elmagyarázni, hogy mekkora zűrzavar van bennem. Szerettem, de nem tudom milyen szemmel. Csak annyiban voltam biztos, hogy jobban szeretem, mint egy átlag barátot. Ezzel is tisztában volt, mert elmondtam neki mindent, és mégis fájt. Fájt, ha rá kellett néznem, de csak mert tudtam, hogy igazat beszél. Az egyik válaszom után néma tanácstalanságba burkolózott és leguggolt elém. Fejét puhán pihentette a térdemen, és szavakat nem találva csak ingatta. Aztán más kiutat nem lelve felállt és mondta, hogy menjünk vissza. Makacsul tartottam a pozíciómat, és a térdemre borultam. Egy kéz érintését éreztem a hátamon, és rá pár másodpercre ott zengett a tudatomban a halk duruzsolása: jaj, ne csináld már.

Fájt.a lehető legjobban fájt. ott ültem a táncparkett szélén és néztem őket. a sok pia hatására felszínre tört a maró féltékenységem. másfelé fordítottam a fejem. éreztem, hogy a könnyek lassan mardosni kezdik a torkomat. mindezt követően elemi düh, csalódottság tört rám. újból rájuk néztem. az előbbi érzések csak erősödtek. ekkor odajött hozzám. 'jössz?"- hallottam a zenén keresztül a hangját. monoton bólintottam. ekkor újból otthagyott. megint smároltak. kezdtem rohadt türelmetlen lenni. de csak mert valahol mélyen tudtam, hogy sose fognak engem úgy szeretni, ahogy én szeretek. és hogy nekem sose lesz részem abban, amiben neki minden hétvégén van. bántam, hogy hamarabb hazajöttem a nyaralásból. nem voltam erre kíváncsi. pont erre nem. nem miatta bántam, hanem magam miatt. mert éreztem, hogy hasonlót fogok megint érezni, mint oly sokszor. és egyenesen rettegtem ettől az érzéstől. a mardosó féltékenységtől, ami hülyeségekre veszi rá az embert. "

by me :)