"Isten áld meg a Magyart..."
Ha ezzel készen vagy a többire már nincs is szükség.
Ateistáknak meg még ennyi se.

El kell mesélnem egy történetet:
Valahol régen egy olyan iskolában amiböl akkor kevés volt egy osztályba jártam egy akkor nagynevü szinész átkozott sarjával. Barátok voltunk, hárman. Minden marhaságot együtt követtünk el. Egy alkalommal bevetödtünk a szomszédos templomba. Fenn a kóruson a halott orgonán szórakoztunk. Ki volt a villany kapcsolva. Szinészsarj barátunk békés pillanataiban nagyon szépen zongorázott, klasszikust is és jazz-t is.
Szóval ott hülyüklünk a kóruson a tilosban a süket orgonával (nemrég tatarozta valami német fickó) amikor a sarokban találtam valami szerkentyüt ami a mai exercise bike-ra hasonlított. Persze felültem rá és tekertem. Egyszer csak, mint menybéli hangok az orgona megszólalt. Elöször halkan, erötlenül, majd egyre robosztusabban. Barátunk meg játszott. Marhára élveztük a dolgot. Bach, Betoven, Straus, majd Bernstein volt a müsoron. Mi ketten tekertük felváltva. Ö meg csak játszott. Gyönyörüen. Elveztük az orgona "tiltott gyümölcsét", meg a lebukás veszélyét.
Hirtelen ismerös dallam hangzott fel. De valami szokatlan volt vele. Hallottam a dallamot az elöt is, sokszor, de nem igy.
Nem nyujtom tovább a történetet: A Himnuszt játszotta jazz ritmusban.
Hallottatok már ilyent?
Nemsokára, nagy sietve jött a pösze sekrestyés. Valami megszentségtelenitésröl beszélt. Mi meg elszaladtunk.