Volt tehát egy hatalmas vákuum, amelybe a politikai pártok benyomultak, hiszen az volt az érdekük, hogy ők legyenek az elsődleges igazodási pontjaink: ha az identitásunkat politikai alapon építjük fel, ha politikai táborok szerint határozzuk meg magunkat, akkor nekik örök időkre megvan a lojális szavazótáboruk anélkül, hogy különösebben teljesíteniük kellene.

 

Az Évezred Tévedését üdvözölhetjük ebben a mondatban.

 

A helyzet ezzel szemben az, hogy nem vákuum volt ott, hanem önkéntes területfeladás. Területátengedés.

 

Az értelmiség és a média, amely az új politikai erőket "megcsinálta" (hiszen Orbántól fel és le sosem lett volna belőlük párt, parlamenti erő vagy 20 éve töretlen pártvezér) - átengedte a véleményformálás funkcióját a politikai osztálynak, elitnek, erőnek, mindegy minek nevezzük.

 

A rendszerváltást ezek a személyek és csoportok együtt hajtották végre. Az értelmiség és a média volt a felhajtóerő, az új politikusok pedig a tutajosok. 1990-ben viszont elmaradt annak a tisztázása, hogy a régi rend eltörlése után a szereposztás megváltozik: az eddigi szövetségesek funkcionális ellenfelek és vetélytársak lesznek. Ez nem történt meg, ehelyett viszont az történt meg, hogy az értelmiség/média alávetette magát a parlamenti erőknek és elvárta, hogy korábbi és megújuló támogatása fejében előnyökhöz jusson, a publikálási lehetőségektől az ösztöndíjakon és megrendeléseken át a vezetői pozíciókig, szerte az állami, politikai, gazdasági és kulturális élet területein, egészen odáig, hogy lett nekünk még újságíró polgármesterünk is, meg "független" publicista vállalatvezetőnk.

 

Ennek a felismerésnek és konfliktusnak volt a drámai tetőzése az Orbán/Gádor Iván szócsata a Médiahajó fedélzetén, 1993-ban, amelyet volt szerencsém végighallgatni borzadva, mert világos volt, hogy mi jön. És jött is, mert hiába következett előbb Horn Gyula, ő is majdnem ugyanazt művelte, amit később Orbán, a sétahajó fedélzetén tett ígéretének megfelelően.

 

Orbán győzött, Gádor meghalt. Ez a kép - tömören.

 

Vagyis: a politikai nem ugrott be egy üres térbe, hanem oda őt a tér lakói beinvitálták. Miért? Mert bizonytalannak, sőt: életképtelennek érezték magukat az új rendszerben. Megszűnt az állami kiadók, lapok tévé és filmgyár, a koncertigazgatóságok és miegyebek biztos megélhetést garantáló felépítménye, erodálódni kezdtek a szakmai szervezetek (az Írószövetségtől a filmeseken át az újságírókig), ezzel gyöngült, megszűnt az érdekképviseleti és érvényesítési tér, erő, összetartás. Egyre inkább érezhették úgy egyre többen, hogy biztos megélhetésüket a valamelyik politikai erőhöz való lecsatlakozás garantálhatja (hiszen főleg a kereskedelmi média megjelenése után már nem a magabiztos alkotói érték, hanem a tömegfogyasztás kielégítésének képessége döntötte el valakinek az alkalmasságát, és ez a modern piac egyre kevesebb emberrel dolgozik, egyre hatákonyabban, mivel hiperkapitalista, és 22 éves főszerkesztőkkel valósítja meg tizedáron a céljait.)

 

Így lettek konzervatív költőink, liberális drámaíróink, szocialista újságíróinkés egyéb torszülötteink - akiket az nyomorított meg és attól lettek púposak és korrumpálhatók, hogy szinte mindig látszott mögöttük egy állami szerv, egy pártintézmény, egy elkötelezett bank, egy alapítvány vagy miegyéb, ami szorosan valamely  politikai erőhöz volt köthető. Semmi baj azzal, ha egy alkotó a nézetei mentén "termel", de ha a nézetei feletti (ön)kritikát egy adott nézetközpont kasszája korlátozza, akkor ennek ez a vége.

 

A politika tehát nem élt vissza semmivel és nem hódított meg semmit, hanem csak természete szerint viselkedett. Ingyen pottyant az ölébe az a kényelmesség, hogy sikerült a demokráciából kiiktatni annak legfontosabb elemét: a külső társadalmi kontrollt, az elfogulatlan bírálatot, amelynek színdarabokban és filmekben éppúgy meg kellene jelenniük, mint társadalomtudományi elemzésekben vagy újságcikkekben, tévéműsorokban, sőt: a hírekben is. És mindezt azok buzgó közreműködésével érték, akiknek minimum szakmai kötelességük lett volna ennek ellenállni, ahogy például Csehországban történt.

 

A politikai átvette tehát az önmaga feletti kontrollt (mert tálcán nyújtották neki, a kisujját sem mozfította), és ennek dicső eredményeit köszönthetjük napjainkban.