„Én még nem mesélek”

 

 

 

 

Beszélgetés Babarczy Eszterrel a Cipolla-modellről, az esszéről, a lukácsista származásról, a balzaci realista regényről, az írásról, mint társadalmi kommunikációról, a kulturális topológiában elfoglalt helyről és az amerikai magyar évadról. Írogatsz még?

 

 

 

 

 

 

 

Nádas Péter azt kérdezi Tőled, hogy az irodalmi nyelv és a filozófiai nyelv között látsz-e valamilyen érintkezést, köteléket, kölcsönösséget, áthatást a magyar írásosságban, s vajon miként van ez más nyelveken?

Babarczy Eszter: A filozófia valaha az összes tudományos ÉS morális diskurzus összefoglaló neve volt, de már Arisztotelész kialakított egy technikai nyelvezetet, amely nagyon távol állt az akkori irodalmi nyelvtől. Platón pedig irodalmi nyelven írt, de csak azért, hogy az irodalmi kultúrát hatékonyabban bírálhassa. Tehát a kettősség régi. Ugrok egyet az időben, hogy ne legyen annyira hosszú és unalmas. A modern, huszadik századi tudományos diszciplínákat az egyetemi rendszer tagolja. Minden ilyen diszciplína azt állítja magáról, hogy objektív tudást halmoz fel és ad át, és ahogy az idő halad, a rendszer belső logikájából fakadóan egyre tovább oszlanak aldiszciplínákra. A filozófia – a teljesség igénye nélkül - életet adott a közgazdaságtannak (18. század), a szociológiának (19. század) és a pszichológiának (20. század), de nem oldódott fel bennük. Hogy még tarthassa magát a tudományok egyetemi rendszerében, hasonulnia kellett a többihez, tehát specializálódott és a szaknyelvet vitte tovább. Ez pusztán darwini jelenségként is érthető (állások múlnak rajta), de sokan őszintén hisznek benne, hogy a filozófia önmagában véve tudomány, és van saját tudományos tárgya és módszere, tehát azon fáradoznak, hogy ezt a tárgyat és módszert minél jobban definiálják. Az már a dolgok természetéhez tartozik, hogy minél jobban definiálunk valamit, annál távolabb kerülünk a mindennapi nyelvtől vagy az irodalmi nyelvtől, amely éppen a pontatlanságból él, a sokértelműség, a határozatlan körvonalú jelentés rugalmasságából.

A filozófia persze nyelvteremtés egy másik értelemben is – egy, mondjuk, terápiás vagy morális értelemben. Wittgenstein vagy Heidegger vagy Derrida mind korlátozták a mindennapi nyelv érvényességét, vagy egy másikat raktak a helyébe, alapvetően terápiás vagy retorikai céllal. Ha az én szavaimon át nézed a világot, az én világomat fogod látni. Ez persze veszélyes, Cipolla-szerű dolog, és a filozófus-tudósok elhatárolódnak tőle (noha persze élnek vele).

A köznapi filozofálás, a morális és végső kérdéseken való merengés, mindkét iskolában alárendelődik a módszernek, legyen az szuggesztív nyelvteremtés vagy tudományos akármi. (Látszik, gondolom, hogy a filozófia tudományos tisztaságában én nem nagyon hiszek, viszont a Cipolla-modell aggaszt.) De van-e hétköznapi filozófia? A hétköznapi vagy irodalmi nyelvet – ahogy mondjuk a sztoikusok használták – ma esszéisták használják, olyan filozófusok, akiket az egyetemi filozófia nem vesz komolyan, legalábbis nem igazán. És persze a new age-irodalom végtelen áradata. Baj ez? Szerintem nem baj. Aki esszéista (mint például én – vagy éppen Te magad), az nem bújhat el a filozófia diszciplináris maszkja mögött. Az beszél, dolgokról, amelyek fontosak neki, olyan nyelven, amit talál, kitalál, megtalál, magyaráz kézzel-lábbal; kommunikálni próbál. Az esszéista nem tudást termel, hanem részt vesz az életben. Jó ez így.  

Nádas kérdése arra az „illetékességedre” apellál, amelyben az irodalmi és az elméleti szövegekben való jártasság egyaránt meghatározó. A kilencvenes évek elején a kortárs irodalom „szoros olvasásában” komoly szerepet vállaltál, többek között a Nappali ház szerkesztője voltál. Érdeklődésed, pontosabban, ami ebből látható: írásaid figyelmének iránya azonban már évek óta elsősorban társadalomfilozófiai problémákra irányul. Miért? Hol maradt az irodalom?

B. E. : 1996-ban – nem egészen harmincévesen – közreadtam egy kötetnyi esszét. A kritikai reakció egy része elborzasztott, mert ez a kritikai reakció arról szólt, hogy én „lukácsista” vagyok, aki a „privilégiumait” védi. Először elmenekültem az országból. Aztán, amikor visszatértem, úgy gondoltam, hogy mivel az irodalomról nem lehetett (ezek szerint) beszélni a „származásom” problémája nélkül, akkor hát beszélek a „származásom” problémájáról, minden értelemben. Ha ez az érdekes, akkor beszéljünk erről.  

Biztos vagyok benne, hogy a kortárs szövegeket változatlanul követed, de – lásd fent – véleményt nyilvánosan sokkal ritkábban alkotsz róluk. Melyek voltak az utóbbi években a Számodra meghatározó könyvek és miért?

B. E. : Privát olvasó vagyok. Ami számomra meghatározó, az az én személyes ügyem. Sosem akartam különösebben ítéletet mondani mások olvasatairól, és azt sem gondolom, hogy az én olvasataim mások számára irányadóak. Legfeljebb érdekesek lehetnek. Nekem, személyesen, Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül c. könyve volt a legmeghatározóbb, mert olyan problémát igyekszik megoldani, ami nekem személyesen is fontos, és mert csodálom a bátorságát. Más könyvről az elmúlt évekből nem mondanám, hogy „meghatározó”. Csak az meghatározó számomra, aminek olyan tétje van, ami nekem személyesen fontos – tehát ez nem esztétikai ítélet.  

Az „aktív” irodalmár korszakod tapasztalatait, elemzéseit mennyire látod ””igazolva”” (szándékosan dupla idézőjelben) ma?

B. E. : Egy nemzedéki irodalmi harc részese voltam – ez olyasmi, ami megtörténik a történelemben, nincs igazság benne, csak egy tény. Azok az írók, akikért harcoltam, ma is léteznek, írnak, hol jót, hol rosszat. De ez nem számít, mert azt hiszem, lehet, hogy valaki csak egy jó könyvet ír életében – pont elég az egy életre. Ami a harcot illeti, az nem örökre szól – ma nem a belső hang irodalmáért, a rövid formákért harcolnék, ha harcolnék, hanem egy balzaci realista regényért, de arra nincs jelentkező. Túl sok munka, nincsenek meg a szociológiai feltételei.

Ami az általánosan érvényesnek szánt állításaimat illeti – volt ilyen kettő -, azokat fenntartom és igazolva látom. Az egyik állításom az volt, hogy az írás és az írás értelmezése nem szaktudomány és nem is esztétika, hanem általános társadalmi kommunikáció, kultúra-csinálás. Ezt fenntartom, de ma már nem nagy ügy, akik annak idején ezért támadtak, ma maguk is a kulturális megközelítés hívei. A másik állításom az volt, hogy minden írói „hang” egy „hely” egy kulturális topológiában, és a jelentős írók általában nem „elfoglalják”, hanem „megcsinálják” ezt a helyet. Ezek a kulturális helyek azok, amelyek igazán maradandóak (számomra), a konkrét írást elfelejtjük vagy nem értjük már, de a hely beleszövődik az egész szövetébe; átrendezi a világot. Ez ugyan nem trivialitás, és én magam sem úgy fogalmaztam meg, hogy tézisként lehetne cáfolni vagy megerősíteni, de továbbra is azt hiszem, hogy a hang és a hely fontos; nem fontosabb, mint az adott írásmű szépsége, mélysége, komplexitása, gyönyöre vagy fájdalma, csak egy teljesen másfajta, de szintén nagyon fontos dolog. Hogy úgy mondjam, történelmileg (Esterházy-pongyolaság: egy hely jelzése). 

A május 3-i Népszabadságban Munka címmel olvastam válságértelmező esszédet. A címre hagyatkozom: Te min dolgozol épp, milyen távlatokban elgondolva?

B. E. : Hehehe. Most azt kéne válaszolnom, hogy egy könyvön dolgozom... De a helyzet, ha nem a megnyugtató változatot akarom közölni, a következő: egy súlyosan túlterhelt identitással rendelkezem, így egyszerre próbálok élni 4-5 életet (a tanárét, a publicistáét, a k+f projektmenedzserét, a civil aktivistáét, az íróét, és még néhányat). Azon dolgozom, távlatokban elgondolva, hogy ettől a súlyosan túlterhelt identitástól megszabaduljak, hogy lecsupaszítsam a világomat egy életre, amelyet el is tudok viselni. És ehhez a folyamathoz tartozik egy könyv megírása, amely e túlterhelt identitás forrásait számolja fel, szituálja a történelemben – egy könyv, amelyben megpróbálok megbékülni magammal, a családommal és az országgal, amiben megpróbálom eltemetni a halottakat, és szeretettel fogadni az élőket. Remélhetőleg úgy, hogy az másoknak is hasznos vagy érdekes legyen, de nem tartok még ott sajnos, hogy kifejezetten másoknak mondjak mesét, egyáltalán, hogy mesét mondjak.  Még mindig kényszeresen próbálom kimondani a valóságnak azt a darabját, amely éppen a szemem elé kerül, közvetlenül, nyersen, minden fikció nélkül. Én még nem mesélek; én még mindig a betűket tanulom elolvasni és kimondani. 

Az amerikai magyar évad vendége vagy. Szerinted, az ott tapasztaltak alapján a kultúra önreprezentálásán, a diplomáciai szcenárión túl van-e effektivitása egy ilyen eseménynek?

B. E. : A fene tudja. Nem tudom, mit várunk egy ilyen eseménytől. Én úgy éreztem, hogy a rossz, magyaros akcentusom ellenére a mindenkori közönség feszült figyelemmel hallgatta, amit mondtam vagy olvastam, és néhányan aztán megköszönték, én meg megköszöntem, hogy megköszönték.... Tehát valami történt köztünk. Amikor amerikaiak és magyar művészek, írók stb között történik valami ilyesmi, az jó – akkor egy szakadékot átugrottunk, ha csak egy pillanatra is.

A teljes évad pedig lehetőséget teremt ilyen találkozásokra, és ilyen találkozásokon keresztül jeleníti meg Magyarországot, ami sokkal-de-sokkal jobb (az országnak), mint amikor azzal kerülünk címoldalra, hogy valaki romákat lövöldöz le, vagy hogy összeomlik a gazdaságunk, vagy hogy politikai válság van. Ez, szerintem, nagyon fontos dolog.  

Kemény Istvántól kérdezem: Mi az, amit nem tudunk? 

Jánossy Lajos

 

http://www.litera.hu/hirek/en-meg-nem-meselek