Sajnos nincs megoldás, mert már beszéltem én a férjemmel szépen is, csendben is, sírva is, ordítva is, higgadtan is.  Mindig az a vége, hogy rettenetesen ideges lesz és a helyzettől függően vagy ordít, vagy a tévé felé fordul. Sajnos, minden nehéz beszélgetés alatt bámulja a tévét, ha szólok, azonnal ordít, hogy nem is nézi, csak bámul abba az irányba.  Engem zavar, hogy nem néz a szemembe, olyan, mintha nem is hallaná mit mondok.  Olyan, mintha várná, hogy l e g y e n  m á r  v é g e  a beszélgetésnek és legyen minden rendben. A "minden rendben" pedig azt jelenti, hogy a problémát a szőnyeg alá söpörjük.

Minden ilyen beszélgetés azt jelenti számára - ő mondta - hogy ő nem felel meg nekem, hogy ő rossz, hogy nem csinálja jól ezt a házasságot, hogy rossz ember. 

Egyszer eljutottam egy pszihológushoz, volt gyermekvigyázóm hat alkalommal.  A pszihó azt mondta, hogy szerinte, pont olyan vagyok mint a férjem anyja, mert a férjem ugyanúgy reagál rám, mint az anyjára: vagy ordít, vagy hallgat, amikor meg akarok vele valamit beszélni.  És tényleg.  Most már észreveszem magamon, hogy sokmindenben hasonlítunk anyósommal.  Kivéve, hogy nem kontrollálom sem a férjemet, sem a gyerekeimet, nem telepszem rá egyikre sem és nem manipulálok.

A dolog másik oldala, hogy a férjem életében először boldog, mert végre van családja, letette a piát, nincsenek ivócimborák, kanmurik.  Az én ráhatásomra elkezdett normális helyen dolgozni és élvezi a munkáját. Örül, ha hazajön, szeret itthon lenni, büszke rám és a kisfiúnkra, mindig olyan pátosszal mutat be, mintha BMW lennék vagy Mercedes.  Én viszont nem ilyen házasságot akartam.  Nem az lett belőle, amire vágytam.  Én társra vágytam.  Ehelyett kaptam még egy gyereket, akit nem igen lehet nevelni.