Nekem végtelenül nehéz beismerni, hogy 42 évesen nem lettem elég bölcs.

A második házasságomban eddig nagyon sok érzelmi kudarc ért a megfelelési kényszerem miatt.  Anyósom nem szeret, a férjem felnőtt gyerekei nem szeretnek.  Igaz, ott dolgozik a féltékenység és a rivalizálás.  Csakhát a férjem nem akarja észrevenni.  Neki az a szeretet, ha nem veszünk tudomást a problémákról és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.  Én a "beszéljük meg" párti vagyok.  De be kell látnom, hogy sem a gyerekeivel, sem az anyósommal ez nem fog működni.  Azért nem, mert a férjem így vezette be, inkább nyelt, nyelt, nyelt - ő ezt szeretetnek nevezi és elvárja, hogy én is nyeljek.

Mondjuk, a férjem barátai kedvelnek, talán egy-két ember van, aki nem. 

Az általad említett utirány számomra az egyetlen, mert egyenes és tiszta (és köszönöm a tanácsot, mert végtelenül jólesett, hogy gondolkodtál a dolgon és úgy adtál tanácsot).  De a férjem lavírozik, mert őt az anyja manipulálta, a lányai meg kihasználták, pontosabban a válás miatti bűntudatát.  Ha a férjem nem áll mellém, akkor hiába próbálkozom úgy élni, ahogy nekem és a gyerekeimnek jó.  Most már minden probléma átgondolása esetén azt látom, hogy beleütközöm a férjem merevségébe, aki nem hajlandó gondolkodni, nem hajlandó megbeszélni dolgokat, inkább bedugja a fejét a homokba.  Ezt hosszútávon nem fogom tudni elviselni.  Vagy mártír leszek, vagy elválok.  Még szeretem.  De meddig?

Sajnos, a korkülönbség megmutatta a fogát.  Én 42, ő 58.  Más világ. Be kell látnom.  Nem mondom, vannak napok, amikor újra szerelmes vagyok belé, de aztán jönnek a hétköznapok és vergődöm.  Anyám meg suttog, hogy az élet ilyen, örüljek a mának, örüljek a gerekeimnek, örüljek, hogy egészséges vagyok, örüljek, hogy az anyagi gondok ellenére van hol lakni.  Valahol igaza van.  Csak akkor miért fulladok?