5.nap (2005. július 7.)

Reggeli után lementünk a helyi iroda elé, ahol már várt a félnapos programra befizetett csoport többi tagja, azaz senki. Így csak hármasban indultunk útnak a sofőrrel.:) Első megállónk egy, az Araráthoz közeli helyen volt.







Hozzáteszem, teljesen feleslegesen, mert egész program alatt végig jó volt a kilátás a hegyre.:)






Ezután az iráni határig mentünk, amitől kb. 100 méterre letértünk, ahol állítólag (forrás: Wikipédia) a világ második legnagyobb meteorkrátere található. Egy fizikus vagy csillagász biztosan jobban értékelte volna, de számomra csak egy nagyobbacska gödör volt.:-) Miután ezt letudtuk, hátat fordítottunk az Ararátnak és a szemközti hegyek felé vettük az irányt. Ott egyszer csak megálltunk a kopár hegyek között egy hiperszuper látogatóközpont előtt! Nem semmi volt, egy nem igazán bizonyított történelmi lelőhely mellé egy érdekes kiállítást csináltak büfével meg minden egyébbel. Fel lehetett sétálni egy kilátópontig, ahol a „bárkára” jó a kilátás.



Szóval a történet valami olyasmi volt (nem a bibliai, azt gondolom mindenki ismeri), hogy egy NATO gyakorlaton a török légierő egyik pilótája légifotókat csinált a környékről 1959-ben. Úgy gondolta, hogy ez bárkaforma és tájékoztatta a kormányt a felfedezéséről, és egy csoport a régészeti kutatási alapítványtól 1960-ban felmérte a terepet. Ők megállapították, hogy ez természetes képződmény. Aztán 1977-től mindenféle ásatásokat folytattak és találtak is régi tárgyakat. Ezek egy része a tárlókban van. Mindenesetre érdekes móka volt, még ha (szerintem) semmi történeti alapja sincsen.:)
Ezután néhány kurd hegyi falun haladtunk keresztül, mire megérkeztünk Ishak Pasa szerájába, amely a Topkapi után a második legnagyobb palota-együttes Törökországban.



Gyönyörű helyre, 1685-1784-ig épült. Eredetileg 366 szobája volt és aránylag jó állapotban maradt meg, kissé olyan érzésünk volt, mintha az ezeregy éjszaka világába csöppentünk volna. Délután 1 órára értünk a buszállomásra és a 14 órás (az volt aznap az utolsó!) vani buszig (10 YTL) még volt egy kis időnk egy-egy brutálmaxi kebabot benyelni. Vanban át akartunk szállni az akdamari járatra (az időközben újra előkerült Martint is rávettük, hogy kivételesen kempingezzen igazi kempingben), így a helyiek segítségét vettük igénybe, hogy elkalauzoljanak minket a másik állomásra. Egy fiatal lány vállalta magára a feladatot, aki nagyon kedvesen csacsogva kb. fél órán keresztül vezetgetett minket át a városon, mígnem megérkeztünk a másik buszállomásra, ami… 200 méterre volt az előzőtől!!:-)) Sebaj, a leány kedves volt, a városka pedig akár Európában is elmenne: tiszta, rendezett. A zöldségpiacon Martin javaslatára vettünk egy hatalmas dinnyét, s az ötletgazda megnyerte a cipelést is.:-) Az Akdamar kikötőig 3 YTL volt a buszjegy. A kompkikötőn és a kempingen kívül nincs ott semmi, de ez így volt jó. 1700 méter magasan, a Van-tó partján a lemenő Nap által megszínezett tájat nézni nem mindennapi élmény.

De még mielőtt lement volna a Nap, gyorsan felvertem az otthon előrelátóan bepakolt minisátrunkat. Este dinnye volt a vacsora, közben sztorizgattunk, politizáltunk Martinnal. Kedvenc témánk a tudatlan nyugatiak kifigurázása volt: pl Budapest-Bukarest, vagy éppen amikor őt kérdezte egy angol, hogy milyen most az élet Csehországban Ceausescu után?:-)) Abban viszont nem értettünk egyet, hogy vajon Budapest vagy Prága-e a szebb város? Találjátok ki, melyikünk melyik álláspontot képviselte!:-) Késő este elbúcsúztunk egymástól, mert mi másnapra korai indulást terveztünk egy húzósabb egynapos kirándulás miatt, ő pedig csak 1 éjszakát töltött a kempingben, mert másnap indult hazafelé.