Babarczy Eszter

 

Eszmétlen

 

Kentaurbeszéd

 

Népszabadság 2009. július 5.

 

 

Hernádi Judittal ültem egy tévéstúdióban a minap, és miután végtelenül kedvesen kimasszírozta a kezemen át a fejemből a migrént ("nekem elég volt csak ránézni, mondta, és már értettem a reflexológiát"), arra buzdított, hogy igenis nevezzem magam "eszmetörténésznek", akkor is, ha a kultúrtörténész veszélytelenebbül hangzik. "Eszmék - hát most pont azokra lenne szükség, nem?"

 

Annyira igaza van, hogy legszívesebben összezsugorodtam volna szégyenemben. Eszmékre szükség volna, de eszméket kevésbé várhatunk történészektől vagy régi eszmék tudóitól, mint olyanoktól, akik csak ránéznek valamire, és látják, hogy mi fáj benne, hogy lehet megjavítani. A magyar baloldal és a magyar liberálisok vesztét az értelmiségi gőg okozta. Mindenhová néztek eszmei inspirációért, csak éppen a magyar társadalomra nem, és ez a neojozefinizmus könnyen fordítható le "magyarellenességként" vagy "a társadalommal szemben viselt hadjáratként" a jobboldalon.

 

Az orvosom, aki négy éven át próbált odaadóan és kitartóan kigyógyítani nyomasztó bajaimból, időnként, ha megszorultam, ingyen, azt mondta nekem 2006 telén: "ha ezek az őrültek továbbra is hadat viselnek a magyar társadalom ellen, egy jó dolog lesz benne, a magyar társadalomban legalább megint feltámad a szolidaritás". Elhessentettem magamtól ezt a mondatot, mint túlzottan szubjektív és ezért irreleváns megjegyzést; "it's the economy, stupid" - gondoltam (aki nem tudja: ez volt Clintonék győztes szlogene). Az orvos meghalt azóta, eltemették, elsirattam. De ez a mondata visszajár hozzám éjszakánként. Szubjektív volt, és éppen ezért volt releváns, éppen ezért lett igaza. Lehet a gazdaság objektív problémák halmaza, a politikában azonban érzelmekkel, agyakkal, nézőpontokkal, reményekkel és félelmekkel kell dolgozni - csupa szubjektív dologgal.

 

Egy eszme - ellentétben a helyes gazdaság- vagy szociálpolitikával - a szubjektív világnak ad irányt és tartalmat, és a mindennapi betevő eszme éppúgy nem hiányozhat az emberi életből, ahogy vákuumot is csak mesterségesen lehet létrehozni földi körülmények között. Vannak eszméi a magyarnak, akármit gondol is az eszmetörténész. Nem is csupa gyűlölet és irigység-eszme - ellentétben sok kiábrándult volt SZDSZ-szavazó nemzetkarakterológiájával -, inkább inkoherens halmaza szenvedélyesen érzett, de kevéssé átgondolt személyes igazságoknak. A magyarok eszméinek semmi közük a nácizmushoz - az szisztematikus fajelmélet volt, a magyar intoleranciából pedig éppen a szisztematikusság hiányzik; a magyar intolerancia az eltűrt személyes frusztráció alkalmi lecsapódása. A marxista típusú osztályöntudathoz (vagyis a kapitalisták iránti haraghoz) sincs semmi köze a magyar eszméletnek. A magyaroknak nem a kapitalistákkal van bajuk, hanem azokkal van bajuk, akik - úgy érzik - más, "egyenlőbb" pályán haladhatnak, saját titkos kulcsokkal, jelszavakkal, információkkal, telefonszámokkal és zsarolási potenciállal felfegyverkezve. A magyar rendpártiság is teljesen különbözik egy militarista diktatúra iránti vágytól: ültessenek már le néhány korrupt állami vezetőt és maffiózót, és állítsanak rendőröket oda, ahol sötétben fél az egyszeri magyar nyugdíjas, és már ki is elégült a rend iránti igényünk. A magyarok többsége hedonista és individualista: nem németes, inkább olaszos vagy franciás, és a napi eszmekészletünk is az olaszok és a franciák kultúrájára hasonlít.

 

Ha a liberális politikai és értelmiségi elit, vagy a baloldalon felbukkanó újabb áramlatok németes veszélyekkel szemben akarnak védekezni, és németes vagy angolszász megoldásokat kínálnak, akkor sosem fogják elérni a magyarokat. Minden németből fordított szemrehányás vagy önvizsgálatra buzdítás, minden angolról átültetett szlogen és párt-önmeghatározás a semmibe enyészik, mert ezekhez a napi kis eszmékhez, amelyekkel nap mint nap kitöltjük az életünket, a panaszainkat, a pletykáinkat, a bókjainkat és az álmodozásainkat, semmi közük. Minél esszenciálisabb formát ölt bennem egykori filozófusi és történészkiképzésem, annál inkább azt gondolom, hogy az emberi életben két fontos kérdés van csak, amelyek egyébként egymással összefüggenek. 1. mi fáj? 2. mi segít?

 

Minden nagy - politikai, filozófiai - eszme mögött az áll, hogy jó képességű és tájékozott emberek válaszoltak erre a kérdésre a saját kis közösségükben egyszer, és a sok kis széttartó napi eszmécskét egy irányba - egy megoldás irányába - tudták fordítani. Minden válasz ott és akkor érvényes, és nem érvényes soha többé. A magyar liberálisok, azt hiszem, többre jutnának, ha az amerikai típusú szabadságjogok hirdetése helyett arra keresnék a választ, mi segít, ha fáj, hogy egyre civilizálatlanabbak, gátlástalanabbak és durvábbak vagyunk egymással, egyre kevésbé vagyunk képesek közös szabályokat alkotni és betartani - ez volt a századfordulón író liberális francia szociológus, Durkheim alapvető kérdése. A magyar baloldalnak pedig alighanem arra kéne válaszolnia, mi segít, ha fáj, hogy lassan embernek sem érezheti magát, aki kis pénzből és szerény ambíciókkal próbál boldogulni, inkább a családjának és a munkájának él, mint a karrierjének, ezért nem jut terepjáróra és spanyolországi nyaralásra sem. A szociáldemokrata (és általában minden demokrata) mozgalom Franciaországban elsősorban azzal ért el sikereket, hogy viszszaállította a száguldó kapitalizmus alsó régióiba szorult kisemberek emberi méltóságát és önbecsülését - javaslom, vegyék elő például Victor Hugót, és hagyják a csudába a píárt.

 

Népszabadság 2009. július 5.

 

http://nol.hu/velemeny/20090704-eszmetlen