Nem csak a szavak vannak, hanem a tettek is.

 

Ha valaki vesz egy bokszert (annak a pénznek a maradványaiból, amit az általa legyalázott költőóriás vezette alapítványtól kapott, vélhetően művészi pályájának egyengetésére, elősegítésére, tehát jószándékkal, de semmiképp sem bosszúállási célból beszerzendő bokszerekre, ezt bátran feltételezhetjük) - és teszi ezt azért, hogy elverje azt a férfit, akit a megdugásra kiszemelt analítikus nála vonzóbbnak talált, ezért tehát megleste az illetőt, de inába szállt a bátorsága, a bokszer viszont a nyakán maradt, és lehetett megint indulni körbe lejmolni (gazdag ismerőst, nőket, alapítványokat, naiv mecénásokat, bárkit), az nagy költő ugyan, meghaladhatatlan zseni, és óriása költészetünknek, de sajnos egyben gyáva krakéler is.

 

Kosztolányi így vázolta fel:

 

Tehát Jancsi, vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költő. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni.

 

...

 

Mit csinálnak a munkanélküli írók? Hát azt, amit a többiek... Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munkanélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton s egy központi irányító és fékező erő híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellőzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak s őrjöngve gyalulgatják a falat, a szőnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.

 

Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbet, megmentve belőlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte.