Látom ugyanaz a kiadás van mindkettőnk birtokában, és lám mégsem egyformát olvasunk belőle. Vagy csak nem azonosan értjük az üzeneteket. Azt hiszem, hogy csak egyetlen dologban értünk egyet, József Attila zseniális költő. Ez nem lehet vita tárgya!

Vágó Mártát nem azért szeretjük, - már mi a többiek-, mert kitűnő verseket írt, hanem mert megosztotta velünk, leírta, elmondta életének egy szakaszát mely egy rövid ideig JA életével paralel haladt. Ezért örök hálára kötelezte azokat, akik valóban szeretik a költészetet, és benne JA-t. Ugyan ez vonatkozik Szántó Juditra is. Mindkét hölgy, akik nem Tverdotai magasságokban írták meg visszaemlékezéseiket, szerintem igen olvasmányos lenyűgöző remeket adtak kezünkbe.

Azt írod a „Vágó-család minden tagja furkó volt”. Ha ez így lett volna, akkor JA a lakásuk közelébe se mehetett volna, nem hogy féltett lányuk szoknyája körül sertepertéljen. Képzeld csak el. Egy nem igazán gazdag apa, de mindenképen jómódú, aki családjának tisztes megélhetést teremt, olyan jövőt képzel egyetlen gyermekének, amilyet a proletárköltő nyújthatott volna. Szerintem egyetlen akkori(?) (kis?)polgári család sem fogadta volna be, mint családtagot. Egyébként ma sem lenne ez másként. Márta két kő között őrlődött. Egyrészt családja iránti felelősségtől, másrészt a szegény költő iránt érzett szerelemtől.
Így vélekedik:
„De hiszen az mind nem fontos annyira, mint az, hogy míg az apám függvénye vagyok, és teljesen ő adja meg életem formáit, addig nyíltan nem lehetek senki szeretője, titokban pedig nem akarok, nincs semmi kedvem hozzá és lehetetlen is.” (1928 júl. 18. 327old.)
Ne feledjük, 1928-at írunk!

Ha máshonnan nem is de Márta leveléből megtudhatjuk, hogy figyelemre méltó könyvgyűjteménnyel rendelkeztek szülei. (Így a furkóság már kétséges.)
Így ír: „Anya igazán nagyon boldog, ha néhányszor felmennél hozzá barátkozni, úgy kellene neki egy értelmes ember, aki kicsit kedves hozzá és törődik vele, és ilyenkor kérhetnél kölcsön könyvet, ő azt örömmel ad mindig.” (1928 szept. 15. 356old.)

Lássuk be, hogy amíg az írók költők alkotnak, vagyis szellemi táplálékot állítanak elő, addig szerinted a „furkók”, banktisztviselők, esztergályosok, tanárok cukrászok és más kézművesek sokkal földhözragadtabb mindennapi szükségleteinket termelik meg. A munkáért kapott bérükből tudják aztán megvenni a regény a költeményt és Vágó úrnak még arra is tellett, hogy nem igazán hatalmas jövedelméből (már egy Hatvanyhoz képest) egy kallódó József Attilát is támogatni tudott.

Ami a szembefordulást illeti, az lehet egy költői túlzás. Nem szoktam a versben minden szót górcső alatt vizsgálni. Van költői szabadság is, vagy mi a fene. Ha a ritmus nem bicsaklik tőle, akkor jó, áldja-, vigye, még akkor is, ha a jelentésben egy kis homályt vélünk. Bár szerintem itt Márta arról emlékezik, hogy Attila unszolta, hogy jöjjön haza Londonból és házasodjanak össze és legyen angol levelező. Mint tudjuk ezt Márta nem tette, tehette meg hisz, kötötte apja ellenkezése és …társadalmi helyzete. Ezt Attila nem vette jó néven, hogy finoman szóljak.

Ezt írod:
„tudniillik ez részint gusztustalan, részint hülyeség.”

Tudod, szerintem meg az hülyeség meg gusztustalan, ha valakinek a legbensőbb énjéből fakadó gondolatot cikizik. Mártának ennyi tellett, és ezt tudja nyújtani. Már csak a József Attilára való tekintett miatt is több tiszteletet érdemel. Képzeld csak el, ha itt valaki ezt a sort kezdené lebutítani: „a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok”
Mi az, hogy a jázminok tapsikolak? Na nehogy aztán már! Tudod kik, tapsikolnak? Meg mondom! Az óvodások tapsikolnak. Mikor az éneklik:

Tapsi tapsi mamának,
Egyet meg a papának.