„Szóval kussolok én szívesen…”

 

Valamelyik mondatomat félreértetted. Ugyanis egyetlen szóval nem kértelek arra, hogy kussolj.

Azt írsz, annyit írsz és úgy írsz, amit, amennyit és ahogyan akarsz. Illetve amennyit megengednek a moderátorok. (Magam is így vagyok vele, ez egy ilyen játék – nem az én fórumom – úgy fogadom el, ahogyan van.)

 

 

„szerintem azért nem szeretnek tégedet az olcsói népek itt és máshol sem”

 

Ilyet is írhatsz. Beszélhetsz „olcsói népekről”, legföljebb majd úgy fogok undorodni tőled is, mint Bayer Zsolttól, de ez se zavarjon, ismétlem: azt írsz, amit akarsz, ha módomban állna megtiltani a szóhasználatodat, akkor se tenném.

 

Egyébként pedig engem akkor nem szeretnek az emberek, amikor nem akarom, hogy szeressenek, és akkor szeretnek, ha azt akarom, hogy szeressenek. Ez szimplán modor kérdése.

Számomra teljesen hitelesek azok a visszaemlékezések, melyek során a kortársak elmondják, hogy nagyon lehetett szeretni József Attilát. Miközben ugyanezen emberek írásaiból az is fényesen kiviláglik, hogy egyszersmind gyűlölték is a költőt, némelyek már-már eszelősen gyűlölték.

Vas István például elemi emberi segítséget tagadott meg József Attilától, mert nem bírta elviselni a közelségét, mondván, hogy bolond. Legendásan ambivalens viszony fűzte a költőt Illyés Gyulához, de gyűlölte őt Németh Andor is, Nagy Lajos is, sőt Ignotus Pál is, Vágó Mártáról már nem is beszélve.

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

 

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S „dolgozom”, imhol e papírhalom –
a működésben van a nyugalom.

 

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem –
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

 

Itt József Attila nyilván önmagáról is beszél, ti. nem csak vele játszottak, ő is játszott másokkal; és ezt a játékot nevezem én modornak. Az ember arra vágyik, hogy állat legyen, szégyentelen, s mivel erre nincs lehetőség, játszik. Aki tudja, hogy játszunk, azt szeretik a többiek, mégpedig akkor szeretik, amikor csak akarja; ha ismernél, s ha akarnám, összepisilnéd magad az irántam érzett imádattól; nem vennéd észre, hogy „játszom” veled.

Ám én ezt nem akarom. Miért? Merthogy minden ember „le van győzve”; az is, aki tudja, hogy le vagyunk győzve, az is, aki nem tudja. Sokan vannak, akik nem akarják „magukat megadni”. Integritásra vágynak, elismertségre, sikerre, szeretetre. Míg, aki tökéletesen ismeri a „játék” szabályait, már nem akar hódítani, nem akar hódolni, nem akar semminő hadhoz csatlakozni – miért? Mert nincs, akinek megadja magát.

 

„szerintem azért nem szeretnek tégedet az olcsói népek itt és máshol sem, mert mindig kifogástalan vagy, pontos vagy, cáfolhatatlan vagy, s mindig igazad van”

 

Döntő paradoxon: csakis a gyűlöletesen tökéletes, kifogástalan, pontos, cáfolhatatlan, abszolút igazságok megfogalmazására törekvő emberek képesek arra mentálisan, hogy „ne vessék meg” az embert, az emberiséget. A József Attila-típusú kegyetlen szörnyek például soha nem írnának le olyat, hogy „olcsói népek”. Az efféle gagyi pökhendiségnek nemhogy a nyoma nem található József Attilánál, hanem épp az ellenkezőjéről szól a költészete.

 

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

 

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

   

Tehát nem ostobaságról, hanem paradoxonról van szó: csak az képes ember maradni (értsd: csak az nem válik pökhendivé), aki elfogadja a tényt, miszerint fölösleges. Míg akit a fontosságtudat motivál a cselekvéseiben, megnyilvánulásaiban, az mindegyre belepottyan az „olcsói népek”-féle nyegléskedés pöcegödrébe.

És itt megint ne legyen félreértés: nem azt mondom ezzel, hogy ne pottyanj bele a gödörbe, hanem azt mondom: belepottyantál. Tudd, hogy benne vagy! És hogy miért vagy benne. (Egyébiránt ezen a fórumon már elhangzott a „bótosi gecák” szerkezet, tehát nem vagy itt egyedül.)

   

Gondoljátok meg válasz | 2009.06.26 16:44:34 Š (16342)

Gondoljad meg, hogy milyen ön sorsrontó vagy, végre jelentkezik egy hozzád hasonló kvalitásokkal rendelkező ember, aki hajlandó veled érdemben eszmét cserélni, nem is tudom második vagy harmadik találkozásnál, kegyetlenül legyilkolod.

Előzmény: dr. Szophroszüné (16334)

 

 

Nem emlékszem pontosan, úgy hatszor-hétszer írtam le: mutassanak rá arra a hozzászólásra, amelyben én megbántottam valakit. Elsőként. Ez volt a kérdésem (már cirka négy éve): hol az a hozzászólás? Mind a mai napig nincs válasz. Tehát bizonyított: én mindig csak visszaütöttem!

És most nem is kell mélyen kutakodnunk, itt vannak még a szövegek, nem messze.

Tehát az történt, hogy ezúttal is Papirius Cursor (mert ő az, akit én állítólag „kegyetlenül legyilkoltam”) kezdte a keménykedést. Azt írta, hogy én fogalmi cunamit zúdítottam az ő tisztességben megőszült Capitoliumára. Majd hosszas, végtelenül nagyképű tudálékoskodásba kezdett néptribunusról, consulokról, szenátusról, miegyebekről, ahelyett, hogy elolvasta volna a szótárban a plebejus, a populista, illetve a demagóg fogalmak jelentését.

Papirius ezt írta szó szerint: „Kiinduló pontnak azt kínálom…”.

 

Hát csak ne kínáljon ő semmit! Ha beszélgetni akar, akkor tartsa magát a beszélgető emberek alapkonszenzusához: nem önkényesen használjuk a fogalmakat, hanem – lehetőség szerint – úgy, hogy azokat mindenki értse. Márpedig mind a plebejus, mind a populista, mind a demagóg szavak jelentésére van általánosan elfogadott (és értelmes!!!) konszenzus, a Magyar Tudományos Akadémia rögzítette is mind a hármat. Ha viszont valaki nem fogadja el a közmegegyezést (joga van hozzá), akkor ne akarjon beszélgetni értelemszerűen, akkor írjon szuverén műalkotást, ám az esetben tudomásul kell vennie: kivonta magát a konszenzus nyújtotta védelem alól. Vagyis ne siránkozzék, ha kritika éri! Különösen akkor ne, ha előtte cunamizott is egy egészségeset.

 

Ezt írja Papairius Cursor: „A populizmus tehát (...) - a többpárti politika velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom”.

 

Igen?! És kit érdekel, hogy Cursornak van-e különösebb baja, vagy nincs-e különösebb baja valamely fogalommal?! A populizmus jelenti, amit jelent, nem azt jelenti, hogy zselés fánk, hanem azt jelenti, hogy népieskedés. Miféle infantilizmus azt állítani, hogy egy Papiriusnak „nincs különösebb baja” valamely fogalommal? Még a végén meg kell kérdeznünk, hogy van-e valami baja Papiriusnak a diófával. Vagy a kerti kapával.

 

Döntő kérdés: melyik az a szöveg, milyen az a szöveg, melynek nyomán Papirius pökhendi cunamizással válaszolt? Megmutatom, ezt írtam szó szerint:

 

„Hosszan idéztelek, elsősorban azért, hogy még egyszer el legyen olvasva a szöveged, annyira szép a Mozart-metafora… illetve nem… nem fogok itt hazudozni, elsősorban azért, mert vitázni akarok veled (illik a szövegösszefüggést is megmutatni), és másodsorban azért, mert jót írtál… Azt hiszem, így vagyok tisztességes.

(…)

Na most, ha te az vagy, akire gondolok, akkor igen-igen jól, behatóan ismered Shakespeare-t, ezért nagyon érdekelne, miként értelmezed a yorki herceg alábbi megállapításait:

(…)

Nem arról van-e szó, hogy csak a szánalom, a magunk és mások iránti könyörület teljes kitörlésével a lelkünkből, vagyis csak szerelmetes Diabólusszá („gazemberré”) válással szabadulhatunk meg az „értelmiségi körök”, a „bretagnei fattyak” démonától?

 

Ez a kérdésem. (Nehéz kérdés, ha nem válaszolsz rá, nem tekintem barátságtalan gesztusnak.)”

 

 

Ezt írtam Papiriusnak 2009.06.23 10:45:45 másodperckor. Mire jött a levele három óra múltán, 2009.06.23 13:50:34 másodperckor, s amelyben nehezményezi, hogy én fogalmi cunamit zúdítottam szegény fejére. Tehát letagadhatatlan: Papirius vágta hozzám a kesztyűt; ami természetesen nem zavar; fölvettem én híven, és azután orrba csaptam vele. Nem igazságtalanul, ugyanis Papirius a kádári eladósodásról pontosan azt állítja, amit a farkincázó némber is mondogat, illetve azt, amit a Fekete Jánost nyilvánvalóan zsidóságában megalázó államelnök szokott hangoztatni. Ismétlem: keményen, de nem igazságtalanul vágtam vissza az elém hajított kesztyűt. Nota bene, ha Papirius nem cunamizik, én is kíméletesebben fogalmazok.

Visszaütöttem, az orrára koppintottam, mire Papirius elkotródott. Majd kisvártatva visszasunnyogott egerezni. A cunamizás után.

 

Kérdezem: miféle ember az ilyen? Férfi az ilyen? (Legalább annyit tudhatna, hogy az egér nem vadászik a macskára, fabuláljon erről Lope de Vega, amit akar.)

 

Nem férfi az ilyen. Nem mondom meg, hogy milyen ember. Illetve csak annyit, hogy mentálisan is, intellektuálisan is vitaképtelen.

 

Érdemes emlékezni Zelk Zoltán szavaira, ő elmondja: a Babits-pamflet megjelenésének napján berontott József Attila szobájába, hogy erősen kérdőre vonja a gonosz szerzőt, ámde azt tapasztalta elképedve, hogy a pamflet írójából áradt a Babits értékei iránti tisztelet, szeretet, rajongás. Nem viccelek, ezt Zelk állítja. (Egyébként elhiszem neki, hogy így történt.)

Ezért azután engem sem érdekel, ha valaki Kossuth-díjas, vagy alternatív díjas, vagy méltatlanul mellőzött kvalitás, szarok bele, ha egyszer volt oly faszagyerek cunamizni, akkor onnantól tessen éppoly faszán tökéletesnek lenni, különben „kegyetlenül le” lesz „gyilkolva” (ahogy itt mondani szokás). Miközben az értékei ugyanúgy számon vannak tartva, mint Babits értékei a „viszolyogtató” József Attila által.

 

Ez ilyen egyszerű. A többi pedig a moderátorok dolga.