Tehát ez a tézisem: a kritika nem kizárja, hanem föltételezi a valódi azonosulást.
Fordítva igaz: az azonosulás föltételezi a kritikát, mivel anélkül alávetettség. Pusztán a kritika még nem azonosít. A kritikai attitűd pedig csak azoknak gyűlöletes, akiknek kínálata nem állja ki a próbát. Ahogy Voltaire mondta meglepődve: "
Nocsak! Egyből a lángok?!"
©©©
Én állítottam valamit. Te az ellenkezőjét állítod, anélkül, hogy érvelnél az ellenvetésed mellett. Azt mondod, „pusztán a kritika még nem azonosít”.
Én persze nem így mondtam, de legyen, akár mondhatom így is: a kritika azonosít. Csak a kritika. Még önmagammal is.
Olvasd a Mestert! Ő hivatkozik (fejből nem tudom, hol, valamelyik „töltényében”) Bálint Györgyre: „különbözöm, tehát vagyok”.
Másként fogalmazva: akkor vagyok azonos magammal (így értelemszerűen másokkal is), ha különbözöm. Aki kritika nélkül azonosul, nem azonosul. Miért? Mert bármely pillanatban csalódhat, mint pl. a Mester ifjúkorában, vagyis kiderül: a hitbéli azonosulás csak
kvázi azonosulás volt.
Az az igazi azonosulás, amely kritikailag meg van alapozva.
Tehát nem az azonosulás föltételezi a kritikát (ennek semmi értelme, mert kritizálhatok olyasmit is, olyan embert is, amivel/akivel egyáltalán nem azonosulok), hanem a kritika föltételezi a
valódi (értsd:
nem hitbéli) azonosulást.
