Fogalmi cunamit zúdítottunk magunkra pár bejegyzés során, nem lehetséges a vita folytatása ezek tisztázása és szétrostálása nélkül. Az összevissza dobált demagóg-populista-plebejus-autoriter szavak tévutakra vezetnek.
Kiinduló pontnak azt kínálom, hogy ezek nem egymást kizáró vagy helyettesítő és nem is feltétlenül egybe tartozó fogalmak. Például egy vezető lehet egyszer populista, másszor demagóg, mert a kettő nem ugyanaz. A populista a nép kegyeit keresi és a népnek tetsző szólamokat zeng a támogatottság reményében, a demagóg viszont a nép nevében és képviseletében visszaél politikai jogaival (például az a római néptribunus, aki arra vetemedett, hogy megtiltsa a sorozást, amikor az ellenség már a Capitoliumot is elfoglalta, mert cserébe a földtörvény megszavazását követelte, és azt gondolta, hogy a szenátus és a consul a szorult helyzetben enged a pimasz zsarolásnak. Ezt a demagógot maga a nép söpörte el, a polgárok felszólítás nélkül is jelentkeztek katonának, leverték az ellenséget, majd folytatták a legális küzdelmet a földjogokért.)
A populizmus tehát ("egészséges" keretek között, amelyeket a politikai jóízlés jelöl ki) - a többpárti politikai velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom. A populizmus azt jelzi, hogy demokrácia van, diktatúrában ugyanis nincs rá szükség.
Szerepe a modern demokráciákban nőtt meg, ahol az általános és egyenlő választójog miatt tömegpártok alakultak ki, akiknek a szavazók nagy tömbjeire volt/van/lesz szükségük a biztos győzelemhez (a kormányzóképességhez), ehhez viszont olyan jelszavakat kell harsogniuk, olyan napirendeket kell előtérbe tolniuk, azokat a narratívákat kell erőltetniük, amelyek a nagy szavazó blokkokat alapszinten szólítják meg, vagyis elsősorban létviszonyaikkal, boldogulásukkal, családjukkal kapcsolatosak, ehhez "egységsugarú" megfogalmazásokat kell használniuk, mert ha túl szűkre vonják, akkor sokak kiesnek, ha pedig túl tágra, akkor hiteltelenné válhatnak vagy ami rosszabb: belső feszültségeket kelthetnek a megcélzott szavazótáboron belül. Példaként felhoznám az utóbbi évek legszörnyűbb demagógjának, Medgyessy Péternek a jelszavát: Több pénzt az embereknek! (2002) - aminél alantasabb és felelőtlenebb megfogalmazást nehéz elképzelni.
A politikai marketing világában a politikusnak olyasmiket kell mondania, amit várnak tőle. Ha nem teszi, akkor arra fognak szavazni, aki kimondja. Ilyen egyszerű például a Jobbik sikere. Kádár esetében viszont azért nem precíz a kérdsfelvetés: populista volt-e vagy sem, mert rá nem kellett szavazni, ő egy féldemokráciát működtetett, amelyben voltak populista elemek. Bármennyire nyitottak is vagyunk a Kádár-kor eredményeinek és az ő személyének a korrekt értékelésére, azt azért ne tévesszük szem elől, hogy rendszere diktatórikus (nem a nép döntésén alapuló), külső erővel alátámasztott egypártendszer volt. Ebből adódóan ő megspórolhatta magának a populizmust, de nem volt azért idegen tőle, mert szerette a népet, és szerette, ha a nép is szereti őt. Ebben meglehetős sikert ért el, lám, ma is őt tartják minden idők első vagy második legnagyobb magyar politikusának, holtversenyben István királyunkkal.
Olyannyira nem, hogy kreditjéből még hazugságra is futotta. Tudom, ne is mondd: a hazugság nem feltétlenül egyenlő a populizmussal, de akkor mi?
Példákat kértél, tessék:
"Nálunk politikai nézeteiért senkit sem üldöznek. (Hazugság)
"Nálunk nincs cenzúra... " (Hazugság)
"... maguk a tömegek sürgetik a magasabb, szocialista erkölcsi követelmények határozottabb érvényesítést..." (handabandázás, félhazugság, a tömegek semmit nem sürgettek, legfeljebb, hogy legyen literes sör)
"Az irodalmi és művészeti életben érvényesül az alkotói szabadság." (félhazugság, féligazság)
De hazugság volt a 1975-ös pártkongresszuson a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése, miközben a pártvezetés (és ő maga is természetesen) tisztában volt az ország hanyatló gazdasági helyzetével, és hamarosan sor is került az első nyugati hitelfelvételekre az összeomlás elodázása végett.
Hazugság volt a csehszlovákiai invázióban való részvételünk internacionalista segítségnyújtásként való beállítása, noha tudjuk, hogy Kádár a magyar reformok védelmében (is) cselekedett, különben napirendre kerülhetett volna Magyarország megregulázása is.
****
Ismét más kategória a plebejus. Ez nem feltétlenül népbarátot jelent, hanem olyan személyt, aki a népből jött, mélyről, és ismeri és becsüli annak értékeit, de politikai aktivitásában már nem feltétlenül az. Ha a politikában is ezen értékrend mentén halad, akkor plebejus (Táncsics), ha nem, akkor csak "festi magát", vagyis politikai eszközként hasznája fel származását mert úgy kalkulál, hogy ez sokaknak tetszhet. Ez Orbán, aki természetesen nem plebejus, csak eredetében, de nem életvitelében, magatartásában, példamutatásban, erkölcseiben, politikai eszköztárában.
****
Orbán nem vezető, hanem vezetett.
Persze, mint minden vezető, és nem csak demokráciákban, de még diktatúrákban is. Sok tényező befolyásolja döntéseit, a diktátor sem tehet meg bármit, és mindig lesz, aki akadályozza vagy befolyásolja. Speer például nem hajtotta végre a felperzselés hitleri parancsát, ezzel megúszta a kötelet. A legerősebb vezető is falakba ütközik, és akkor mérgében megkorbácsoltatja a tengert.
Orbánban az a érdekes - vagy unalmas, ahogy tetszik -, ahogy váltogatja a fentebb csócsált szerepeket és elveket. A határozott és hetyke liberálistól ("Térdre, imához!") a populistán, demagógon át a plebejusig, majd a konzervatív bölcsig. A Bokros-csomagot nem ő dícsérte, hanem Urbán László és Sasvári Szilárd, de természetesen orbáni engedéllyel, de az még a már nem liberális/még nem konzrvatív bábozódás korszakában történt.
***
Tehát Orbánék nem plebejusok, hanem populisták.
Plusz demagógok és autoristák, de ezeket váltogatva, permutálva, párosítgatva, az adott helyzet adott értékviszonyaihoz igazítva, majd másnap levetve. Jelen pillanatban Orbán az autoriter-populista jelmezt viseli, a plebejus naftalinban van, de majd a kampányra előkerül, és akkor az autoriter-plebejus lesz a színen, kormányzását pedig a demagóg-autoriter jelmezpárban adja majd elő.
***
1956 nem forradalom volt.
Ez messze visz témánktól, de egy gondolatmenetet megérdemel. 56 az volt, aminek Pozsgay (hirtelen, de tudatos felindulásában, mert kacsintott már az elkerülhetetlen jövőre) megnevezte. Felkelés. Hogy népfelkelés-e, az már vitatható. De kétségtelen az is, hogy az elviselhetetlen rendszerrel szembeni tömeges fegyveres megmozulás akár forradalomként is minősíthető. Nekem nincs különösebb kifogásom ellene, és miért? Mert lényegtelen. Felőlem bárminek nevezhetik, mert lényege nem a jellegében van, hanem a végkifejletében, ami már erős kétségeket hagy maga után, valamint abban - és ez nagyon fontos, ez a döntő! -, hogy visszaépül-e a rákosista rendszer vagy egy "élhetőbb" (brrr!) rezsim jön-e.
A kivégzettek és börtönbe vetettek számára természetesen rákosista végkifejlet jött, de a többségnek nem. És ha valami, akkor ez Kádár érdeme. Hiszen még '57 elején is napirenden volt Rákosi hazahívása (ha jól tudom, Révai még KB-tag volt akkor), és sikerült ezt "kisakkoznia" - ehhez viszont el kellett hitetnie Moszkvával, hogy Magyarország többé nem jelent biztonsági kockázatot a szovjeteknek.
Bármilyen furcsa, de ki merem jelenteni, hogy Kádár teljesítette be a forradalomból azt, ami itt és akkor teljesíthető volt. Magyarán: nem rendezte vissza a forradalom/felkelés előtti állapotokat. Tehát forradalmár. Erre varrjon gombot, aki eddig nem így nézte.
Ha belegondolunk, rémesen nehéz, összetett politikai feladat lehetett ez akkoriban, ezt ma kevesen volnának képesek elvégezni. Könnyű ma demokratának lenni a NATO védelme alatt, külső ellenségek nélkül.
Kádár éles eszét és kimagasló empatikus képességeit igazolja, hogy jól mérte fel: a magyar nép akkori többsége elfogadta a szocializmust, sőt, hajlandó volt benne élni akár tartósan is, ha békén hagyják. Ezt vette ő észre, szemben Rákosival és szemben saját későbbi belső keménymagos ellenzékeivel. Miért vette észre? Mert belőle jött, ismerte a magyarokat, ismerte a mentalitást, ismerte a népet, ezért volt valódi plebejus.
***
Magyarországon a „megmondóságnak” erős hagyományai vannak,
Persze, de ez nem magyar specialitás. Voltaire, Franklin, Swift, Wilde, Twain - mind odasóztak a rendszernek. Másodlagos az, hogy ezt kegyúri engedéllyel tették vagy személyes bátorságból: utóbbi persze rokonszenvesebb. De azért Hofi is rokonszenves.
***
Horn Gyula sem volt vezető (neki már hamisítatlanul populista kiszólásai is adódtak).
Ezt vitatom, ő volt eddig az egyetlen működő miniszterelnök, a populista kiszólások ellenére is, amelyektől egy modern politikus nem menekedhet, még Kuncze sem, senki, mert másképpen nem lehet a médián keresztül a szavazótömegeket megszólítani.
***
Szerintem Kádár vezető volt, mégpedig anélkül, hogy vezetői allűrjei lettek volna. Illetve pontosan erről van szó: azért lehetett vezető, mert nem voltak führeres manírjai.
Ez ellentmondás, mert Hitler is vezető volt, pedig "führeres manírjai" voltak, lévén ő a Führer. Szerintem egyébként a manír mellékes. Ceausescu kizárólag fetát, hagymát és paradicsomot fogyasztott, kevés manírja volt, és mégis... Castronak is visszafogott az élete, és lám. A kifejezetten hedonista Churchill viszont a modern demokrata mintapéldája. Végső soron nem biztos, hogy ezek olyan sokat számítanak. Akkor válnak inkább feltűnővé, ha valaki puritánságot hirdet, de nem annak megfelelően él (nem csak Orbán, de még sokan mások)
*****
A hit nem meggyőződés.
Nem is mondtam, hogy az. A hit a lehetségesben való éppoly bizakodás, mint a lehetetlenben. Credo quia absurdum. A Mester akkor még nyilván nem olvasott Tertullianust (talán később sem), de hitt abban, hogy a nyomorúságból ki lehet emelkedni. De mint magad is elismered, a hit nem zárja ki a bírálatot, sőt, a kétkedést sem. A leghívőbb katolikus is tamáskodhat a teremtés mítosza felett, ez nem érinti hitének alapjait. Ezért nincs igazad tehát az azonosulás/alárendeltség vitapontjában: az azonosulás csak részleges lehet, nem totális, tehát fenn kell tartania a kritikai jogot, máskülönben az illető megszűnik önállóan gondolkodó lény lenni. Kádár nem várt ilyet népétől, Orbán részben ilyet vár, Hitler pedig kifejezetten ezt tette a fennmaradás követelményéve: nem csak szolgálni kellett őt, de hinni is benne. Ez az érzelmi terror eredményezett olyan bizarr elemeket, hogy a dachaui tábor "védőőrizetbe helyezett" lakói (polgári politikusok, szocdemek, kommunisták, papok) 1934-ben 95%-ban Hitlerre adták voksukat a népszavazáson - és talán nem is csak a kényszer miatt, hiszen akadt 5%, aki nem...
Úgy tűnik tehát, hogy meggyőztelek az azonosulás kérdésében, hiszen a továbbiakban magad hozod fel a kritikai azonosulás példáit, éppen a Mester kapcsán.
***
Azonosult-e Kádár totálisan az eszméjével? Nem. Meg tudta őrizni a kritikai rugalmasságot, csak egy pontig persze. Éppen ezért lehetett politikai sakkjátékos. És ezért kell az utókornak megköszönnie, hogy legalább levegőt vehettünk a saját hazánkban. Ha totálisan azonosul, akkor nem üdvözölték volna szerte Európában tisztelettel, a Vatikántól Bécsen át Bonnig, Párizsig. Nem úgy, mint egy Husakot, Honeckert, Zsivkovot. Észrevették, hogy ezzel az emberrel lehet beszélni. Nem megy túl egy ponton, de addig elmegy. Ki lehetett cserélni Mindszentyt a koronára... és ha nem teszi, lehet, hogy még mindig Fort Knoxban van, ki tudhatja?
Egészen tömören: azt biztosította, hogy ne dögöljünk bele feltétlenül abban a 30 évbe.
A szocializmusban hitt, annak elérhetőségében, de nem bármi áron, nem mindenkit feltétlenül legázolva. A szocializmusban pedig igenis lehet hinni, még azok is gyakran teszik, akik kifelé mást hirdetnek. De Kádár sem azonosult vele totálisan. Hiszen ha azt tette volna, akkor nincs háztáji, nincs gmk, nincs nyugati utazás egyáltalán, nincs kulturális import (ami nem volt ám jelentéktelen), hanem akkor Bukarest van.
***
Tehát ez a tézisem: a kritika nem kizárja, hanem föltételezi a valódi azonosulást.
Fordítva igaz: az azonosulás föltételezi a kritikát, mivel anélkül alávetettség. Pusztán a kritika még nem azonosít. A kritikai attitűd pedig csak azoknak gyűlöletes, akiknek kínálata nem állja ki a próbát. Ahogy Voltaire mondta meglepődve: "Nocsak! Egyből a lángok?!"
