Nyilván nem lep meg: az érveiddel egyetértek, viszont a tételeddel nem. Már csak azért sem, mert a te érveid is cáfolják a tézisedet, bár lehet, nem tézisnek szántad, viszont leírtad a szót (ráadásul kiemelve), ezért idézem: „Ha a vezető aktuális céljainak enyhe antiszemitizmus felel meg, akkor elfogadják, ha másnap ezt visszavonja, akkor azon sem csodálkoznak, miért? Mert ő a vezető. Az ő boldogságuk és társadalmi jó közérzetük attól függ, hogy a vezető hatalmon tud-e maradni, és ennek az elsődleges célnak alárendelik egyéni politikai ízlésüket is akár.”

 

Ez fordítva áll. Orbán nem vezető, hanem vezetett. Nem az orránál fogva természetesen, hisz’ pontosan tudja, mit csinál. Ki is mondták nyíltan (akkor még pro forma liberálisokként, valamikor a kilencvenes évek közepén): „lyuk támadt a jobb oldalon, ott a helyünk!”

 

Márpedig a lyuktömő ember nem vezető. Orbán nem szabja az irányt, hanem szabott irányba halad, arra igyekszik kvázi vezetőként, amerre a tömeghangulat kormányozza. Nem emlékszem már pontosan, név szerint ki volt a szószóló (talán éppen maga Orbán), de az biztos, hogy a Fidesz kiállt a Bokros-csomag mellett annakidején (a saját fülemmel hallottam). Megváltozott volna a szakvéleményük? Egyáltalán nem. Rájöttek, hogy avantgárd (szakmailag elitista) pártként nem jutnak a hatalom közelébe, és döntöttek: nem élenjáró párt lesznek, hanem inkább betagolódnak a tradicionális struktúrába. A kérdésre, hogy a Fidesz baloldali vagy jobboldali párt-e, Orbán 1990 tavaszán még így válaszolt: „a Fidesz elöl van”. Persze ezt a bonmót is lopta (a nyugatnémet zöldektől), ugyanakkor jól jelzi: a populista váltás tudatos volt.

 

Tehát Orbánék nem plebejusok, hanem populisták. Nagyon nem ugyanaz.

Kádár volt plebejus. Tudsz-e akár egyetlen populista kiszólást idézni tőle? Te láthatóan tájékozottabb, műveltebb vagy nálam, mégis megkockáztatom a kijelentést: nem tudsz Kádártól akárcsak populista ízű szöveget idézni. Esetleg az ötvenhatos beszédét, ám az – szerintem – nem számít, az speciális körülmények között hangzott el, s ha hozzávesszük, hogy Kádár évekig ült Rákosiék börtönében, vagyis lett volna oka a csaholásra, még igen mérsékelt önminősítés volt, hogy forradalmárnak nevezte magát a többiekkel együtt.

 

1956 nem forradalom volt.

1956-ban nem volt forradalom.

A Mesternek ebben is igaza van. Ugyanakkor Gyurkónak is igaza van. Ami csak látszólagos ellentmondás, tudniillik Gyurkó is elismeri, hogy történelemfilozófiai értelemben nem volt forradalom 1956-ban (ha volt, akkor kommunista forradalom volt, a felkelők, főként a munkások, par excellence társadalmi tulajdonba akarták venni a termelési eszközöket). Gyurkó tehát forradalomról beszél: „bakancsos forradalomról”. Mert szerinte ötvenhat az „utcával” volt azonos, márpedig – érvel Gyurkó – az „utca” forradalomnak nevezte magát, s ha annak nevezte magát, akkor az is volt. Nem értek egyet Gyurkóval (mert ne az „utca” mondja már meg nekem, hogy mi forradalom és mi nem), viszont elfogadom az író romanticizmusát, ő volt ott, ő élte meg (én akkoriban még csak totyogtam), s ha elfogadom (emberileg) a „bakancsos [értsd: utcai] forradalom” minősítést, akkor el kell, fogadjam Kádár szavait is. Ismereteim szerint ez az egyetlen populista ízű Kádár-beszéd (de te majd korrigálsz, ha tudsz rá példát, szerintem te sem tudsz).

 

Orbánt nem csak Mussolinihoz hasonlítják, hanem Kádárral is paralelizálják. Na, ez aztán az igazi agyrém. Jó, tudom én, a Fidesz „agytrösztje” semmitől sem riad vissza, jöhet bármi, ami szavazatokat hoz, így valóban megpróbálták Orbánt „kádárosítani”, na de könyörgöm, mégis hogyan, miként, hogy jön össze a kettő?! Illetve hát pontosan úgy, ahogyan mindent össze lehet kotyvasztani, a mocskot a szarral, amihez azután hozzá lehet tölteni Kádár-imágót, tulajdonképpen minden megtehető, sőt akár hatásos is lehet, láthatóan hoz szavazatokat bőven. Viszont pontosan erről van szó, az ilyen Orbán-féle kotyvasztott politikus nem vezető.

Sőt mondok még valamit (hipotézis természetesen), szerintem még a hívek sem tekintik Orbánt vezetőjüknek. Csupán szokványos megmondó emberüknek tartják. Vagyis addig a „vezetőjük”, amíg azt kukorékolja, amit a hívek hallani akarnak.

 

Magyarországon a „megmondóságnak” erős hagyományai vannak, főként ezért népszerű és nívós a politikai kabaré. Legalábbis az volt, amíg a politikusok át nem vették a humoristák szerepét.

 

Latabár is megmondó ember volt, Kellér Dezső is. Hallottam egy Kellér-konferanszot, nem hittem a fülemnek, ti. 1954-ben hangzott el valamelyik pesti színházban. A nagy, klasszikus megmondó pedig a Hofi. Sőt speciális megmondó, tudomásom szerint az egyetlen olyan humorista, akit sokan a „mi fiunknak”, a mi megmondó emberünknek tekintettek, míg sokan (legalább ugyanannyian) Kádár megmondó emberének (szelep stb.). Mégpedig ugyanazon szövegéért! Pl. a Kádár-paródiájáért az ország egyik része seggnyalónak nevezte Hofit (Kádár a „nemzetközi nagymester”, Szűz Máriával egyazon emeleten lakik, „csak egy másik ajtó” stb.), míg legalább annyian megesküdtek rá, hogy „Hofit a Kádár-paródia miatt lecsukták”.

És van még a magyar megmondóságnak egy klasszikus pamfletírója: Háy Gyula. Gondolom, ismered a „korszakfordító művét”: Mért nem szeretem [Kucsera elvtársat]?

 

Pozsgay sem volt vezető (őt is inkább megmondó embernek tekintettük). Horn Gyula sem volt vezető (neki már hamisítatlanul populista kiszólásai is adódtak). A többit nem említem név szerint, mert azok már szakasztott posztmodern figurák (a Gyurcsány is az).

 

Szerintem Kádár vezető volt, mégpedig anélkül, hogy vezetői allűrjei lettek volna. Illetve pontosan erről van szó: azért lehetett vezető, mert nem voltak führeres manírjai.

Mindenki tudta, érezte, hogy Kádár integritás, ezt még az ellenségei is elismerték. Sőt végül a Mester is „behódolt” Kádárnak, pedig eleinte igencsak le akarta volna gyilkolni.

 

De ha már idáig eljutottam, hadd térjek még vissza néhány szó erejéig az azonosulás-alávetettség dilemmára. Úgy vettem ki a szavaidból, félsz az azonosulástól, különösen a „totális azonosulástól”. Gondolom, csalódtál már egyszer-kétszer, amin nem csodálkoznék, hiszen a Mester is ezt írja:

 

„A legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek, mely lehetővé tette számomra, hogy bekerülhessek egy főiskolára, és majdan elsőnemzedékes értelmiségivé válhassak.

Minden tőlem telhetőt megtettem viszonzásul: lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a „nagy szocialista építkezéseken”, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam „népnevelni”, legyőzve szégyenkezésemet, amiért esti nyugalmukban zavarom meg agitációmmal a gyanútlan és ismeretlen családokat.

Úgy éreztem, hogy Nagy Imre „júniusi programja” egyetlen gesztussal feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. Megírtam már, de most is kikívánkozik belőlem, hogy a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: ez nem az én rendszerem, ez már nem az én rendszerem. A sokadik kört megtéve már el is fogadtattam magammal ezt a tényt.”

 

Hát igen, nem szeretnek az emberek csalódni. Föltételezem, te is olyasmire gondolsz, amiről a Mester beszél a könyvében, világos, ám ami szimpla hitbéli azonosulás volt. Le van írva a szó: „a legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek”.

 

A hit nem meggyőződés. A Mester hitét a „legnyomorultabb proli sor” határozta meg, és itt van a dolog buktatója. A kritika nélküli azonosulás általában totális kontra-azonosulásba csap át. Hol oda, hol vissza. És nem is az a baj, hogy mindig totálisan (mert hangsúlyozom: nem a totálissággal van a gond), hanem hogy a „megvilágosulás” is hiten alapul. Ha tehát a Mester 1953-ban kritikailag dogozza föl a „júniusi program” által föltárt „gyalázatot”, akkor a hite nem fordul át ellen-totális azonosulásba.

Nem akarok a szavakkal játszani, de nagyon úgy tűnik: a totális azonosulás szóösszetétel tautológia, tulajdonképpen minden azonosulás totális, mert ami nem totális, az nem azonosulás, hanem mondjuk orientálódás, tájékozódás, igazodás, irányulás, ilyesmi.

 

Kádár viszonya is totális volt az eszméhez. A Mester írja: „Felesége, Kádár Jánosné jobban hasonlított erre a típusra [ti. Gorkij Anyájára]. Egy legenda szerint egy szakszervezeti könyvtárban, ahol önkéntes segítőként dolgozott, találkozott leendő férjével mint olvasóval, és először épp az említett művet kölcsönözte ki neki. Közös sorsukról még sok szó esik majd, elöljáróban csak annyit; Kádár számára egyetlen asszony létezett; a felesége volt egy személyben a szerelme, bizalmasa, legjobb barátja. „Azonosságuk tudata minden mást megelőzött” – írták róluk valahol.”

 

A Mester nem említi külön, de nyilván eszmetársak is voltak. Így egymással is, emberileg is azonosultak az eszmeiségben. Van példa az ilyesmire bőven!

Kérdezem: Kádár kritikátlanul, együgyű módon lett volna hű az eszméhez? Szerintem nem, ugyanis akkor Komlós-Hofi nem nevezhette volna őt Európa egyik legnagyobb „sakkjátékosának”.

Kérdezem: Kádár nem azonosult az eszmével? Szerintem azonosult. Totálisan. Amennyire egy politikus lehet marxista (nem lehet természetesen, de amennyire lehet), annyira Kádár marxista volt. Minden ízében. Nem szofisztikáltan, hanem lényegileg: Kádár éppoly magányos volt, mint Marx, mint József Attila...

 

Végül egy eklatáns példa az egészen idióta hitbéli azonosulásra, illetve a szintén kritikátlan ellen-azonosulásra. Babarczy Eszter szokott volt ezen a topikon a rokonaival kérkedni, hogy azok mennyire, de mennyire hősiesen voltak kantiánusok. Több helyen írja, például itt, hogy „náluk mindig mindenki fejjel ment a falnak”. Egy helyütt Babarczy név szerint is említi híres bácsikáját, nevezett Vajda Mihály filozófust. Akiről pedig Heller azt írja önéletrajzi könyvében, hogy a „Misu” volt mindőjük közt a legfaszább gyerek, merthogy a „Misu” nem cicózott sokat, ő egyik napról a másikra jelentette ki, hogy Marx úgy szar, ahogyan van, és hogy ő totál elveti Marxot, semmit nem tart meg belőle. Ha nem hiszed, itt van, olvasd el!

 

Szélsőséges példa ez, de példa. A kantiánus neofiták nagy büszkeségére: Vajda filozófus hitbélileg azonosul Marx filozófiájával, majd fogja hirtelen, követi Kant parancsát, „mer gondolkodni”, és pikk-pakk, előző hitének homlokegyenest az ellenkezőjével azonosul. Szerintem ennyire hülye csak az lehet, aki tényleg fejjel rontott a falnak (de a szó szoros értelemben), vagyishogy a beton meglöttyentette az agyvelejét. Semmi mással nem magyarázható az emberi bornírtságnak ez a nagyságrendje.

Mert azt még elfogadom, hogy egy fiatal srác, épphogy kiemelkedvén a nyomorból, felszabadulván a gettóból, hittel azonosul az őt fölemelő, fölszabadító szocializmussal, majd éppúgy totálisan csalódik. Ez érthető. Ám hogy a filozófus hitbélileg azonosuljon valamely gondolati rendszerrel, majd azt higgye, hogy a gondolkodásnak, a logikának van ellentettje is, fonákja, kontrája… hát, nem tudom, ez a damaszkuszi út már Paudits Béla-i macskakövekkel van kirakva intellektuálisan (érdemes megnézned).

 

Tehát ez a tézisem: a kritika nem kizárja, hanem föltételezi a valódi azonosulást.

Amitől persze még létezik hitbéli azonosulás is, csak az nem valódi identifikáció. Nem tagadom, eltarthat akár az ember élete végéig, ám ahhoz minimum istenben kell hinned! Az eszmei-hitbéli azonosulás általában csak addig tart, amíg a hívő-azonosuló meg nem kerüli „tízszer-hússzor” a „Móricz Zsigmond körteret”.

 

A kritikai attitűd persze gyűlöletes, és én nem is azt állítom, hogy muszáj kritikusnak lenned, muszáj magutáltatnod magad mindenkivel, hanem csak azt mondom, hogy másként egyszerűen nem megy.