El kell mennem, csak átfutottam a leveled, később behatóbban tanulmányozom, viszont megakadt a szemem egy mondaton, erre még gyorsan reagálok, mert képtelen vagyok megállni: „Totális azonosulás (alávetettség) esetén ezekre nem lenne lehetőségem, és ezzel nehezen kivívott és amúgy is fogyatékos szabadságomat önként korlátoznám.”

 

A zárójel azt jelenti (legalábbis az én ismeretem szerint), hogy az alávetettség az azonosulás szinonimája a mondatban, de mindenképp lényegi rokonságban állnak egymással, vagyishogy te azért nem akarsz azonosulni, mert nem akarsz alávetettséget.

 

Egy biztos: csak nagyon különleges esetben azonosulunk azzal, akinek alá vagyunk vetve. Van ilyen, ez valami védekezési mód, az ember beleszeret a zsarnokába, nem értek hozzá, csak olvastam róla, jobbára nőknél fordul elő.

De általában nem ez a helyzet: alávetettje vagy Rákosinak, de nem föltétlenül azonosulsz vele.

 

A fonákjára pedig én vagyok az élő példa. Tehát, ha csak egyetlen olyan ember létezik a világmindenségben, aki képes úgy azonosulni valakivel/valamivel, hogy nem válik annak alávetettjévé, akkor már nem jelentheted ki abszolút igazságként, amit állítasz (maximum a vélekedésed lehet), mármint hogy az azonosulásnak szükségszerű velejárója volna az alávetettség.

Létezik kritikai azonosulás.

Sőt! Kritikai alapon létezik totális azonosulás is. Én nem azért nem buzerálom József Attilát (is), merthogy szeretem meg minden, hanem azért, mert nem találok rajta fogást, pedig – elhiheted – igen-igen szeretnék!

Így a vele való azonosulásom nem „csupán” lényegi, hanem totális.

A Mesterrel való azonosulásom nem totális, „csak” lényegi. Ugyanakkor tőle semmivel sem vagyok függetlenebb, mint József Attilától.

Miközben senkinek nem vagyok az alávetettje! Senkinek! (Remélem, ezt a levelet a nejem nem olvassa majd el, mert ha igen, akkor rábasztam.)