Ezt írod: „a Mester megosztó, ami a hiedelemmel ellentétben nem negatív kép. Igen, megosztó, mert megmutatja a határsávot a hazugok és az igazmondók között.”

 

Hidd el, nem így van! Mert, ha így volna, nagyon csúnya dolog volna.

Hidd el, hogy én jobban ismerem a Mestert nálad, mert ő az én mesterem, nem a tiéd! Arany Jánost is jobban ismerem Arany Jánosnál (ez persze metafora volt, utalás egy közismert bonmóra, teszem hozzá gyorsan, még mielőtt végleg elátkozna itt éngem a Tudósliterátor Meteorológusok Világkongresszusa).

 

Hidd el, a művésznek, a gondolkodónak nem az a dolga, hogy az emberek között szelektáljon, nem az a dolga, hogy igazmondókra és hazugokra mutogasson, hanem az, hogy az igaságra mutasson rá, ha már oly nagyon muszáj mutogatnia!

Én tehát finnyásabb vagyok ilyen vonatkozásban, szerintem ugyanis nem mutogatni kell, hanem fogalmazni. A művész – jobbára – az „ihleti szellemiség” révén műalkotást hoz létre, a tudós – jobbára – a „fogalmi szellemiség” révén ítéleteket alkot. Igaz vagy hamis ítéleteket.

A gondolkodó nem az igaz emberekre (még kevésbé az igazmondó emberekre), hanem az igazságra veti vigyázó tekintetét. A gondolkodó ember lehetőség szerint abszolút igazságokat fogalmaz. Nem banalitásokat persze (pusztán az abszolút igazság kedvéért), ugyanis egy abszolút, de közhelyigazság megfogalmazásához nincs szükség gondolkodásra. Például a „minden ember halandó” abszolút igazság a „szemléleti szellemiség” révén is megközelíthető.

 

Írtad korábban, hogy az „emberi és művészi hitelesség persze egy pontig szétválasztható - de nem teljesen. Egyik a másikba átcsap, közük van egymáshoz”.

 

Nincs közük egymáshoz. Egyébként - enyhe költői túlzással – az olyan emberek miatt pusztult el József Attila, mint amilyen te vagy. Amit persze megelőzött, hogy a költő benneteket (Bálint Györgyöt és másokat) „lélektanos ökröknek” nevezett. Tudniillik a „lélektanos ökrök” műkritika címén egybekutyulták Babits alkotásának tárgyi lenyomatát (a verseit) az alkotó isteni lelkével. József Attila ezt finoman megkritizálta (az „értelmiségi” közhiedelemmel ellentétben nem Babits költészetét bírálta, hanem a „lélektanos” kritikát általában), szóval amin aztán megsértődött Babits is, berágtak a költőfejedelem „kritikusai” is, és kinyírták József Attilát, ahogyan kell. Ma pedig a József Attila Társaság elnöke olvassa „viszolygással” a többszörösen inkriminált pamfletet. Ne vedd zokon, picit olyan vagy nekem, mint Tverdota György.

 

Bizonyításul szabad legyen egy feneketlen közhellyel élnem: Villon költészetét nem minősíti sem az, hogy Villon haramia volt (ha az volt), sem az, hogy nem volt haramia (már amennyiben nem volt haramia).

Az Annie Hall akkor is remekmű, ha egyébként az alkotója kissé megpuncikázta a nevelt lányát Mia Farrow legnagyobb bánatára.

Vágó Márta – mint múzsa – a Klárisokban porig van gyalázva, ám aminek semmi köze ahhoz, hogy József Attila Vágó Mártának tövig nyomta le a torkán a konyakosüveget, merthogy közösülés előtt csak pohárból akart inni a szerencsétlen csajszi, pohár meg nem volt. Aztán a költőóriás meghágta szerényen Vágó Mártát, az aktus végeztével lerugdalta maga mellől az ágyról (ahogyan szokás), miközben roppant figyelmes volt hozzá, akár egy grandseigneur, a kezébe nyomott egy doboz gyufát, hogy azzal világítson maga elé a megdugott nő a sötét lépcsőházban, ne essen hasra hazafelé menet. Vágó Márta ezt így panaszolta: haza sem kísért!

 

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

 

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

 

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

 

 

Tudjuk – ha máshonnan nem, Illyés Gyulánétól –, a Flóra-versek nem Flóráról, hanem a költőről magáról szólnak. Flórának lényegileg semmi köze hozzájuk.

„Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!” – József Attila nem a „címzettet” szerette így, hanem ő általában szeretett így. Költőként. Az a József Attila, aki néhány héttel korábban nőségében is, emberségében is kocsányig alázta Vágó Mártát (a nő persze frankón megérdemelte, amit kapott, de ez egy más kérdés).

 

A művésznek a műalkotáshoz semmi köze. A művész a legtöbb esetben nem is érti, hogy mit alkotott. Az orvosok tudják, hogyan kell szemet operálni, de nem tudnak szemet operálni (még a szemészek se mind), a hályogkovács nem tud az orvoslásról a világon semmit, ám tökéletes biztonsággal képes levakarászni a hályogot a néni szeméről.

 

A művész – általában – hályogkovács. A „világegészt” alkotja meg, miközben fingja nincs arról, hogy mit alkotott (általában). Magyarán: az ember, a művész és a műalkotás három különböző dolog, csak úgy van közük egymáshoz, mint például a versnek ahhoz a könyvhöz, amelyben olvasható, illetve ahhoz a táskához, amelyben a verseskönyvet cipeli a diák az iskolába.

 

Hozok egy példát a „fogalmi szellemiség” és az „ihleti szellemiség” közötti különbségre.

Megismerhetjük-e Kádár Jánost Huszár Tibor könyvéből?

Nem ismerhetjük meg.

Sok mindent megtudhatunk Kádárról, gyermekkoráról, szenvedéseiről, politikájáról, Kádár koráról, kortársairól, miegyebéről, de Kádár Jánost mint egészt, mint „világegészt” nem ismerhetjük meg. Ugyanis Huszár Tibor tudós, jobbára a „fogalmi szellemiség” révén operál. Nem ismeri a „lényeget”, hanem kutatja azt a „dolog” megismerése közben.

Ezzel szemben a „dolog” még nem is létezik a művész számára, ám a  „lényegét” már ismeri, majd az alkotás során, az „ihleti szellemiség” révén a „dolgot” létrehozza, megalkotja.

 

Megismerhetjük-e a Mester könyvéből Kádár Jánost, mint „világegészt”?

Megismerhetjük. Sőt nem is muszáj végignyálaznunk a könyvet, elég „csupán” az alábbi bekezdést elolvasnunk:

 

„Kádár említett konfliktusai környezetével, bennem is gyerekkori, többnyire egyenlőtlen feltételek között megvívott verekedések és üldöztetések emlékeit idézik fel. Ezeknek a nyomorunkból adódó összeütközéseknek az emlékét soha nem lehet kiirtani, sem a tudatunkból, sem az ösztöneinkből. Egy életre szóló gyanakvást ültetnek belénk a tehetősek iránt, akik erőt és felsőbbrendűségi tudatot merítenek abból, hogy magasabb kasztból származnak vagy oda csatlakoztak. A sors kárpótolt minket, cserébe megkaptuk a szegények és megalázottak iránti feltétlen kötődésünket és szolidaritásunkat, mely akár egy ólomnehezék, életünk minden válságában talpon tartott bennünket. Bár magában a megfogalmazásban is ellentmondás rejlik, mégis elmondhatjuk, hogy Kádár János utolsó tudatos pillanatáig „sikeres vesztes” maradt, az ország első embereként is mindig a legnehezebb sorsúakkal vállalt közösséget.”

 

Kész. Ennél többet nem lehet megtudni. Sem Kádárról, sem a világról: „sikeres vesztes”.

 

Ez a művészet. A Mester itt frappánsan igazolja József Attila művészetbölcseletét (vesd össze: http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/ja1014/ja1014x.htm).

A művész már akkor ismerte Kádárt (mint lényeget), amikor még nem ismerte Kádárt (mint dolgot). Le van írva expressis verbis: „bennem is gyerekkori… üldöztetések emlékét idézik fel".

 

Egyébként szándékosan idéztem a Mester klasszikusan „lesajnált, lefitymált, legyalázott” könyvéből, vagyis nem azokból a művekből, amelyeket a fitymálók is „jó regényekként”, „remek novellákként” ismernek el, hanem az átkosok közül is a legátkosabból, abból a műből, amelyről nagyfej történészek azt írták kritikáikban, hogy „nem forrásértékű” meg a tököm tudja, még miket hordtak össze kiváló szakértelemmel.

Tehát teljesen mindegy, hogy a művész öreg vagy fiatal, normális vagy buggyant, tisztességes vagy görény, piperkőc vagy húgyszagú, kommunista vagy neofita, zsidó vagy goj, kormánypárti vagy ellenzéki, kutyabarát vagy állatkínzó… a művész az művész. Ugyanais azt nevezzük művésznek, aki „A műalkotás”-t hoz létre. Olyan alkotást, amely műalkotásnak minősül.

 

Huszár Tibor könyve nem műalkotás, mert lehet bármily részletes, akkurátus, szakszerű, „mindenre kiterjedő”, nem jelenik meg benne a „világegész”. Huszár könyve fontos alkotás, de nem műalkotás.

Művészetre akkor bukkanunk, amikor például ilyesmit olvasunk valahol: a szegények iránti kötődés olyan, mint az ólomnehezék. Lehúz és talpon tart. Tessék. Szorozza ezt össze valaki. Ha sikerült kiszámolnia, akkor javaslom, jegyezze meg jól a közben tapasztalt érzést, merthogy pontosan az volt benne a katarzis. Mesélhet róla majd az unokájának: egy ízben volt egy orgazmusom, amire a pszichiáterem azt mondta, hogy az nem orgazmus, ám volt egy katarzisom is, amelyről viszont a pszichiáter nem mondott semmit, merthogy annak ugyanúgy nincs fogalma a katarzisról, mint bármely irodalomtörténésznek.

 

Szóval ilyen a művészet. Aminek – ismétlem – semmi köze ahhoz, hogy az alkotó milyen szándékkel, minő indulattal írta, amit írt, milyen Arany János-i fenegondolat kerítette hatalmába alkotás közben.

 

Azt mondtad a múltkor, hogy a Mesternek „sok rossz mondata van”, de ami szerinted nem baj, mert terjedelmes az életműve, s abba nyílván sok rossz mondat is belefér.

Értem én, csakhogy abszolúte téves ez a megközelítés. A lényegnek a rossz mondatokhoz nincs köze. A rossz mondatokról csak annyit kell tudnunk, hogy ne tekintsük azokat jó mondatoknak, például azért, merthogy szeretjük a művész isteni lelkét ugyebár. (A gyűlölt Babits-pamflet erről szól.)

 

Az a döntő kérdés, hogy az alkotónak van-e „A műalkotás”-a. Ha van, akkor az alkotó művészember. Ha viszont nincs, akkor mutogathat, kérlek, az összes mocskos hazugmocskos rohadt egy hazugdisznókra, nem művész.

 

És most jön a legbűbájosabb csavarintás részemről (bármikor képes vagyok ilyenekre): a Mester akkor is művész, kérlek tisztelettel, ha mégis neked volna igazad, ha a Mester valóban, szabadidejében rosszemberekre vadászik, hevesen ágálva, mutogatva, szelektálva igazak és hazugok között. Nem hiszem, hogy ez a helyzet, ám ha mégis, nékem ő akkor is marad a mesterem, most már végleg (erre a kis időre), vagyishogy engem semmivel sem tudsz elriasztani tőle.