Fönntartom: totálisan azonosulsz a Mesterrel, s értem ez alatt, hogy nem csupán eszmeileg azonosulsz vele, hanem lelkileg is. Soraidból az derül ki, hogy néked is fáj, ha a Mestert „gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik”, illetve „nem olvassák”, „lefitymálják”, „szidalmazzák” és újra csak „lesajnálják”.

Igaz, mai válaszodban mindehhez hozzáfűzöd: „Ha a Mestert gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik - felőlem tegyék”.

 

Ám ez a „megengedés” a tegnapi leveledből nem tűnik ki. Másrészt a mondatod nem cseng (legalábbis az én fülemben) meggyőzen. Inkább savanyúan „cseng”. Ha ugyanis a lesajnálást, lefitymálást, gyalázást nem tartanád súlyos problémának, akkor föl sem vetetted volna a kérdést. Logikus, nem? Ha „felőled tegyék”, akkor miért beszélsz róla? Nyilván azért beszélsz róla, mert sérelmezed, hogy a kedves ismerősödet (barátodat?) gyalázzák orrba-szájba.

 

Kérdezed: „hogy jön a képbe Tverdota György”?

Szerintem nyilvánvaló: paradigmaként. Válaszul, és nem a módosult véleményedre („… felőlem tegyék. Ennek nincs semmilyen jelentősége”), hanem erre a megjegyzésedre reflektálva: „Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni.”

 

A szövegedből kiemelt „értelmiségi körök” (mondjuk így: a neofita „értelmiségiek”) egyik tagja Tverdota György. És ezen „értelmiségi körökben”, nevezett Tverdota György által is, divat mostanában József Attilát lefitymálni, lesajnálni, sőt leprimitívezni: tanulatlannak, műveletlennek, egy naiv világkép gyönge propagátorának, derék autodidaktának nevezni (ezek ugyanis mind a rendszerváltás utáni Tverdota minősítései). De mondhatom másként is: mivel Tverdota (az „értelmiségi körök” tagjaként) nem érti például a Munkások című verset, hát lefitymálja a költeményt is, a költőt is, hol elnézőn, professzorosan vállon veregetve, hol nyíltan lesajnálva József Attilát.

 

Ismétlem: paradigmaként, hasonlatként hoztam föl Tverdotát, s ezért kérdeztem, hogy „mit akarsz”, mi a problémád; ha ugyanazon „értelmiségiek", mondjuk ki, ne sajnáljuk őket: tudós polgárokká világosult egykori bolsevikok (például Tverdotának hamisítatlanul biszkubélás szövegei is voltak anno), szóval ha ezek az emberek még József Attilát is „viszolygással” olvassák esetenként, akkor szerintem a Mesternek olyan túl nagy zokszava nem lehet. Neked se lehet (a nevében). Ezt mondtam, ennyit mondtam, ezért hozakodtam elő – összehasonlító példaként – József Attilával, illetve azért, mert a tegnapi szöveged panaszosan hangzik, nincs benne leírva, amit később ragasztottál a véleményedhez: „felőlem tegyék”.

Magyarán: vigasztalásul szántam a „képbe” József Attila esetét az „értelmiségi” Tverdota Györggyel.

 

Visszatérve az azonosulásra, fönntartom: „totálisan azonosulsz” a Mesterrel, egyszersmind nem értek egyet az ellenvetéseddel, amely így hangzik: „Nem álszerénység, de ehhez én kevés vagyok. Amúgy meg totálisan senkivel, még vele sem azonosulok, egyrészt mert akkor alávetném magam és nem lennék én, és pont ő lenne az, aki ezt nem is várná el, mert nem totalitárius…”.

 

Kérdezem: nem tökmindegy, hogy a Mester totalitárius-e vagy sem? Nem teljesen mindegy, hogy mi az, amit elvár, mi az, amit nem vár el?

Ha akarok, azonosulok Nádas Péterrel, Moldova Györggyel, Papp Zsolttal, József Attilával, K. Marxszal… kurvára nem izgat, hogy ők ezt akarják-e vagy sem! Azonosulok. Miért? Mert úgy tartja úri kedvem. Nem érdekel sem az azonosulásom „tárgyának”, sem a „Tárgy” ellenségeinek véleménye, ítélete. És persze, ha arra szottyan kedvem, totálisan különbözöm is. És, hogy azonosulok-e, vagy különbözöm, azt csakis a „Tárgyhoz” való viszonyom határozza meg. Nem a „Tárgy” véleményéhez, hanem a „Tárgyhoz” magához (a „Tárgy” totalitásához) viszonyulok (azonosulok vele, vagy különbözöm tőle), így hát azt hiszem, totálisan vagyok független.

És ezért nem értek egyet a teóriáddal: „Neki nagyon megfelelek úgy, ahogy vagyok, te is, ahogy vagy. Nem kell vele azonosulni, de lehet - ez a dolog nyitja”.

 

Nem ez a dolog nyitja. Hanem éppen fordítva: az a dolog nyitja, hogy azonosulni kell! Azzal, amivel (akivel) lehet azonosulni, amivel (akivel) érdemes azonosulni. Nem kell beszarni, lehet azonosulni, kell is azonosulni, csak szigorú, mondhatnám, abszolúte szigorú tárgyi-kritikai „előtanulmány” után szabad megválasztanom az azonosulásom tárgyát.

Az sem baj, ha az ember az ihletére hagyatkozik (ez esetben a tárgyi kritika utólagos).

Mondok egy példát. Nekem a Mester egyik írása egész életemre határozta meg a világlátásomat. Mit gondolsz melyik írása? Megmondom, mert soha nem találnád ki. Tizenhét évesen olvastam A szemafor című elbeszélést, képzelheted, milyen hatással volt rám az alábbi rész:

„Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg, de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elitéltet, egy ujjal sem védekezett, végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort”.

 

Én tizenhét évesen még nem tudtam, mi történik velem, mi megy végbe bennem (ihletileg) a mondatok olvastán, így természetesen nem is tettem ünnepélyes fogadalmat, nem azonosultam manifeszt a mondatok tartalmával, sőt igyekeztem elfelejteni a képet, mégis de facto „megfogadtam” magamban, méghozzá egy életre, hogy én aztán nem leszek „szánalomra méltó elítélt” soha. Nem hagyom magam simán fölakasztani. Ha kell, szétharapom a támadóim agyvelejét, vagy valamit csinálok, de engem egyszerűen, minden fáradalom nélkül senki nem lesz képes kinyírni. Ismétlem: nem tudatos fogadalom volt ez, hanem belső, spontán azonosulás, ami csak az életem különféle eseményeinek (illetve a történések közti viszonyok) visszatekintő elemzéséből vált nyilvánvalóvá.

Mármost az, hogy engem senki nem bánthat büntetlenül, senki nem próbálhat meg korrumpálni büntetlenül, voltaképp totális függetlenséget jelent, mely függetlenség egy totális azonosulásból kerekedett ki bennem. Ezt nevezi a művelt görög paradoxonnak. Én pedig ezért mondtam itt korábban, hogy a Mester művész, nem pusztán egy politizáló közszereplő, bacsói poéngyáros, amivé te igyekszel leredukálni.

 

A totális azonosulás, miként a totális különbözés, nem ördögtől való dolog. Megfigyelésem szerint a minden önkontroll nélküli lelki alattvalók hangoztatják unos-untalan, s főként – ami a legrosszabb – mintegy magyarázkodásul, „személyiségük” kaserolásaként, hogy ők aztán nem, ők aztán bazi függetlenek ám! Nem azonosulnak senkivel és semmivel. Főként totálisan nem.

Ne vedd zokon, de – a szövegedből ítélve – én téged is ilyen lelki alattvalónak képzellek, olyannak, aki számára szinte csak az számít, de az mindenképp számít, hogy mit gondolnak róla az ellenségei, gyalázói, lefitymálói, lesajnálói. Árulkodóak például ezek a mondataid: „Közben - bár nem fogom megélni - reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezető útként jelölte meg. Ennek a bölcselemnek egyre több apró jelecskéjét látom szállongani a világban. S mivel Marx sem tartotta magát marxistának (saját közlése), engem még csak a vád sem érhet, hogy az lennék.”

 

És ha ér a „vád”? Hát ki nem szarja le, kérlek alássan, ha egyszer nem vagyok a „vádlóim” démonizáló-heroizáló lelki alattvalója? Gondolj csak bele: az antiszemitizmus lelki mozgatója a zsidó démonizálása egyszersmind heroizálása. Minden antiszemita „elismeri”: a zsidó gyárilag (tradicionálisan) okosabb, műveltebb, nóbeldíjasabb a „magyarnál” stb., és – újabb paradoxon – pontosan ezért gyűlöli (is) a zsidót (mert ravaszabb, számítóbb stb.). Azért gyűlöli, amiért rajongja. A zsidó pedig magyarázkodik folyvást az antiszemitáknak (ez is agyrém): „vagyok olyan hazafi…” 

 

Te is magyarázkodsz: vagyok olyan demokrata, mint az „értelmiségi kör” bármely tagja, „engem még csak a vád sem érhet, hogy [marxista] lennék”.

 

Hogy jön ide a „vád” kifejezés?

 

Továbbá: azt mondod, nem fogod megélni Marx igazát.

Hogyan van ez? Te mintegy negatíve fogsz meghalni? Visszamenőleg a tizenkilencedik század közepéig? Ugyanis azóta nyilvánvaló, hogy Marxnak igaza van.

József Attila így foglalja össze (szerintem zseniálisan) a marxi tárgyi igazságot:

 

Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el.

 

 

Most pedig tételenként és konkrétan teszem föl a kérdéseket:

 

Forgolódnak a tőkés birodalmak? (Válasz: forgolódnak a tőkés birodalmak.)

 

Csattog világot szaggató foguk? (Válasz: csattog világot szaggató foguk.)

 

Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak? (Válasz: ha Kína része a lágy Ázsiának, akkor falják rendesen.)

 

S mint fészket ütik le a kis falut? (Leütik. Közhely. Nálunk is, másutt is.)

 

Egy nyál a tenger? Termelő zabálás? (Az. Csak mostanában globalizációnak nevezik a nyáltengert, illetve fogyasztói társadalomnak a termelő zabálást.)

 

Kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája? (Rálehel. És még akkor is rálehel, ha a globalizációt istenáldásnak tekintik sokan, noha nem az.) Miért? Mert itt az újabb kérdés:

Párás büdösség-felhő lep bennünket el?

Bizony, párás büdösségfelhő lep bennünket el. Továbbá lyukad az ózon, mint a pina (véglegesen). És még egy csomó minden történik, ezért ma már nincs komoly ember, aki komolyan állítaná, hogy a Marxék által vázolt gazdasági-társadalmi struktúra gyökeres átalakítása nélkül az ózonréteget meg lehet fódozni. A kapitalizmus nem megoldás, ma már ezt minden komoly ember elismeri, akár hivatkozik Marxra, akár nem, akár idézi a Munkások című verset, akár nem.

 

Jó, tudom, te Marx történelemfilozófiai igazát nem logikailag, hanem praktice „nem fogod megérni”. Mármint azt, hogy eljön a drága szocializmus. Na, amire viszont én azt mondom, hogy ezt senki nem fogja megérni.

Te így tiltakoztál a messianizmus „bélyege” ellen: „A messianizmust pedig meg kell hagyni a messiánsoknak. Ez sem én vagyok”. Miközben az alábbi mondatod tipikusan messianisztikus állítás: „…reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezető útként jelölte meg”.

 

Tudniillik a valóság az, hogy Marx nem „jelölt meg” semmit. Ismétlem: Marx nem volt messiás. Te vagy a messianizmus híve, amikor Marxról messianizmust föltételezel, Marx igazát nem logikai, hanem reménybeli tüneményként fogod föl. Ez a messianizmus: "az igazságot a jövő bizonyítja". Lófaszt! Az igazságot érvek támasztják alá. Csakis érvek, semmi más. A "jövő" nyúlós, mint a takony, semmit nem bizonyít.

 

Tehát még egyszer: Marx nem jelölt meg semmit, Marx következtetett, azt következtette ki, ami József Attila verseiből is kicseng: az emberi társadalom így nem maradhat egyben, mert fölfalja önmagát. A tőkelogika a pusztulásba görgeti a világot ergo vagy megváltozik valami módon, de mindenképp gyökeresen a társadalom szerveződési struktúrája, vagy kampec dolores. Erről beszél Marx is, József Attila is (noha ők nem szó szerint így fogalmaznak). Egy biztos: nem állítják, sehol, egyetlen szóval nem állítják, hogy kommunizmus lesz, hanem azt állítják, hogy vagy kommunizmus lesz, vagy pedig annyi lesz az emberiségnek. Merthogy logikailag, történelemfilozófiailag ez fut ki abból a trutymóból, amit történelemnek nevezünk.

 

A gondolkodó ember nem remél(get). Hanem okos fejével biccent. Nem remél sem demokráciát, sem szocializmust, sem a demokráciából a szocializmusba vezető utat.

A gondolkodó ember nem remél, hanem gondolkodik. Ha pedig gondolkodik, akkor bizony képtelen más következtetésre jutni, mint amire jutott Marx, illetve József Attila.

 

Te viszont remélsz, engedelmes keresztény módján reménykedsz, nem én állítom, magad írod („reménykedem abban”), én pedig ezért mondtam, hogy azonosulsz a messianizmussal, ti. a hívő reménykedik a Messiás eljövetelében.

 

Ja, hogy szavakon lovagolok? Lehet. De ha szavakkal operálunk itt (a vitafórumon), akkor mi máson lovagolnék? Az igazlelked autentikus sóhajtásán nem tudok lovagolni, mert a képernyőmön csak szavak jelennek meg. Ha tehát más szavakat írsz, és ha esetleg úgy gondolod, azokra is szívesen reflektálhatok.