Nem értek egyet ezzel a modellezéssel.

 

Az emberi és művészi hitelesség persze egy pontig szétválasztható - de nem teljesen. Egyik a másikba átcsap, közük van egymáshoz. A művészek is emberek, a nagy művészek legtöbbje nagy ember is (tehát kiváló egyéni kvalitásokkal, társadalmi érzékenységgel) - szerethető, tisztelhető. Miért? Mert művészi teljesítményük jókora része személyes adottságaikból táplálkozik, nem pedig valamiféle bennük elkülönült művászi tőkebfeketetésből, ami valami rejtélyes úton beléjük helyeztetett és ők ezt felhasználják. A művészi "töltekezés" az ember önépülésének során alakul ki.

 

Természetesen előbb olvastam a Mestert (minden addigi sorát, többször), mint ahogy megismertem, és árgus szemekkel lestem, hogy az ember megfelel-e annak a képnek, melyet magáról nyújtott a művekben. Értem ezen a megbízhatóságot, hitelességet, igazmondást és hasonlókat, például az ösztönös humort. És megfelelt. (Mások nem, vagy kevésbé tudták "hozni" a róluk alkotott előképet, de persze lehet, hogy ebben én is hibás vagyok.) Egyszóval: mindig tartotta a szavát, mindig pontos volt, visszahívott, ezer teendője közepette sem felejtette el a kisebb ígéreteket, nem sumákolt, sosem két olyat, amiben nem állapotunk meg, egyenesen (olykor igen bántóan) fogalmazott, de sosem a rombolás szándékával, hanem mert ilyen, és jót akart annak, akinek mondta, még ha gorombán is. Nem fárasztja magát hazudozással, hízelgéssel vagy elhallgatással, és ezzel magának is rengeteg időt és energiát takarít meg.

 

 

A Mester a nyomorból indult. Ahonnan pedig három irányba vezet az út:

 

Van negyedik vagy többedik út is, és ez a Mesteré: a tisztes meggazdagodás. Ő nem attól lett jómódú (amennyire tudom szép vagyont gyűjtött), hogy spórolt, abból ugyanis nincs meggazdagodás, hanem a szívós alkotó munkától és persze attól, hogy olyat írt, amit megvettek. A szerény életmód tehát esetében nem (csak) spórolás, hanem a munka becsülete: nem tékozlom el, amit kemény ráfordítással szereztem, és felhalmozok, de nem azért, hogy hivalkodhassak, hanem hogy legyen tartalékom és ne kelljen másoktól függenem, ha újat akarok alkotni. Ne kelljen kilincselni, könyörögni, megalkudni, hanem saját erőből finanszírozhassam újabb terveimet. Talán nem szerénytelenség, hogy tőle lestem el a függetlenségnek ezt a módját. Másoknál általában azt látom, hogy a munkáuk eredményét felélik, úgy szoktam mondani: elpöffeszkedik (terepjárókban feszítő filmrendezők üres szebbel és sokan mások), és amikor valami újat kellene kezdeniük, akkor csak valaki kegyéből tehetik meg, aki viszont legtöbbször nem elég felvilágosult ahhoz, hogy szabad pályát nyisson, hiszen nálunk nincsenek Mediciek vagy Ignotusok.

 

Tehát: nem tudom, hogy elzárja-e a csapot, de feltételezem, hogy igen. Nem azért, mert rászorul vagy hogy a puritánsággal hivalkodjon, hanem azért, mert ez felel meg a habitusának. (Megjegyzem: Európa egyik súlyos vétke önmagával szemben, hogy kiszorította a hideg/meleg elzárókat, tehát azokat a kilincsszerű szerkezeteket, amelyek a briteknél ma is jórészt divatban vannak és egy ujjpöccintéssel elzárhatók, bevezette viszont a keverőcsapot, amit sokkal körülményesebb kézmosás közben elzárni, ezért nem is zárja el senki. Amikor a házunkat építettük, a feleségem ragaszkodott a brit csaphoz, de itthon nem lehetett kapni és Angliából kellett hozatni. Mindez a brit szellemi fölény további bizonyítéka az elpuhult kontinenssel szemben.)

  

Ugyanakkor a puritánság, ami egy létforma inkább, mintsem szellemiség -  önmagában még nem érték. Éppenséggel lehet egy csökött, beszűkült nézet megjelenése is, az önmagát élményektől és értékektől megfosztó ember hamis tisztasága. Igen, tiszta ő, de nem vett jegyet Bergmanra éppúgy, mint ahogy nem ment el Paco de Lucia koncertjére sem és folytathatnám, tehát az ő nagy tisztasága inkább "érintetlenség", nem érintette meg semmi, ami az emberi létben értékes. Nagyon nehéz megmondani, hogy kinél és hogyan válik ez a hitelesség mércéjévé, és kinél lesz inkább a sunyi, irígy, másokra féltékeny karakter jegyévé.

A puritánnak ezért a tevékenységét kell figyelnünk; vajon egybevág-e létformája a viselt dolgaival? És gyakran arra lyukadunk ki, hogy egyes puritánok mások életét akadályozni és korlátozni kívánó, türelmetlen és kirekesztő emberek. Ha példa kell, Semjén Zsolt ezt ékesen igazolja, hiába írja róla Bayer Zsot ájulatban, hogy ennek az embernek a szobájában csak egy feszület van a falon.  

 

***

 

Mivel a Mester esetében Kádár megkerülhetetlen, annyit hozzáfűznék ehhez, hogy ha majd a jelenkori politikusok hagyatékában is csak egy dunsztosüveget találnak, benne az oda kuporgatott apróval, és soha senki semmi jelét nem fedezte fel elsíbolt vagyonnak, elharácsolt javaknak, fel sem merült ennek a vádja, pedig biztosan előkerült volna, ha a legkisebb jelét találják, akkor lehet majd Kádárra megjegyzéseket tenni, addig nem.

 

 

Ezt írod: „Nincs tehát teljesen igazad: olvasniuk KELLETT volna AHHOZ, hogy megérthessék”.... Fönntartom: hiába olvasták (mert szerintem olvasták!), egyszerűen nem értették.

 

Szerintem nem olvasták mert őt "nem olvasni" nem mai divat, sőt, általában nem olvasni sem újkeletű trend. Esetleg néhányan olvastk. Azzal viszont egyetértek, hogy akik olvasták, azok nem (mind) értették, mégpedig mert NEM AKARTÁK érteni, éspedig azon politikai reflextől visszatartva, hogy a nyers őszinteség nem segíti elő a karriert és a pártérvényesülést. Csak a végleg elkeseredettek mondják ki, hogy "Józsi, a kurva anyádat!" - orosz rulettet játszva, mert egyrészt nincs más eszközük, hiszen a politika megfosztotta őket a tárgyszerű magatartás lehetőségétől, vagy arra gondolva, hogy ez talán bejön, feltűnést lehet kelteni, divatba lehet jönni, és a felszínen lehet maradni. De ez igen ritka. Itt egy Lamperth Mónika számít "bátornak", aki a miiszterelnök bukása után (még kivárva azért pár hetet) odasóz neki a Népszabadságban. Nem korábban, nem őszöd alkalmával, hanem most.

 

Ezek tehát nem születetten korlátoltak, bár akad köztük ilyen, kivált a rendszerváltás időszaka ajándékozott meg bennünket egészen elképesztő figurákkal, akik még az első kormányba is beülhettek (Gergátz, Gerbovits és sorolhatnám), de én megengedő vagyok, és szerintem a kép javult. És éppen ez a baj. Nem menthetők fel azzal, hogy szerencsétlen idióták. Nem, nem azok. A mai magyar közéletben/politikában érvényesülőknek igenis megvan a magukhoz való eszük, éppen ez teszi őket kivált veszélyessé. A jó emberi kvalitásokkal manipuláló, halkszavú és intelligens Hunvald György erre iskolapélda.

 

Nincs átjárás. Eörsi Istvánnak sem volt átjárás.

 

Erről nem vagyok teljesen meggyőződve, de ha mégis így van, akkor az nem baj, nem is kell, hogy legyen (bár nem azt mondtad, hogy kellene, hogy legyen). Másféle emberek másféle csoportokba verődnek - rendben van ez.  Az átjárás erőltetése vagy mndenáron kívánása inkább bajt okoz: hamisságokat, szerepjátszást, ön- és közbecsapást eredményezhet, lásd Medgyessy és Gyurcsány szánalmas sorbanállását  a Terror Háza előtt 2002 nyarán, amikor sem én, sem más nem hitte el nekik egy másodpercre sem, hogy a gyűjtemény iránti olthatatlan kíváncsiság és egészséges izgalom vitte őket oda, hanem egy ravasznak hitt ostobaság, amelyen mindenki átlátott. A szocialista párt vezetői és a Terror Háza közt nincs átjárás, nem is kell, hogy legyen, a Terror Háza nem arra jött létre, hogy azon szocialista vezetők átjárjanak. És nem akarom azt sem, hogy Kövér László szolidaritás-szerepeket alakítson, és nem tetszene, ha Vásárhelyi Mária azzal lepne meg, hogy a szélsőjobboldal randaírozása mögött esetleg méltányolható szociális sérelmek húzódnak meg. Tiltakozom a "temessük be az árkokat!" jeszava ellen, mert azok az árkok éppen azért vannak ott, hogy világosan jelezzék az értékrendbeli különbségeket, a hovatartozást. Legyenek hidak, de lehessen rajtuk visszafordulni, bár ami engem illet, sosem lépnék olyan hídra, amelynek túlsó partján Morvai Krisztina integet árpádsávos keszkenővel. Miért? Mert nem érdekel. Amit tudni kell róla, azt átjárás nélkül is tudom. Attól alszom nyugodtan, hogy leszögeztem magam egy pontra, ami persze támadható és vitatható és bikzonyos elemeiben hibás, de nem kell magamat sűrű helyváltoztatásokkal és átjárásokkal idegesítenem. Ez olykor előnyös számomra, máskor hátrányos, legtöbbször közömbös, de nem tolakszom a kertmoziban, hogy a legjobb helyet kapjam, mert a végén állni fogok.  

 

***

 

A váchartyános részt nem értem. Amennyit ebből ki tudok hüvelyezni: a csoportstátusz olykor olyan kijelentéseket generál, amelyet a státusz tagja elviselhetetlennek tartana önmagával szemben.

 

*** 

 

Mondoid:

Egyébként te magad cáfolod magad. Ezt írod: „Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni.”

 

Azt hiszem, nem (csak) azt állítottam, hogy nem olvassák. Hanem azt mondják, mert az a sikkes. Lehet, hogy olvasta, de eltagadja. Mint a pornót. Ha valaki előáll azzal, hogy Mit szóltok hozzá, azt írta, hogy... szánakozó csönd vagy heves lesajnálás a válasz. Ezt nem egyszer tapasztaltam csüggedten, és alig akadt ember, akivel meg tudtam beszélni az újabb írásokat. Egy idő után azt a furcsaságot vettem észre, hogy a legjobb barátaimmal tudtam róla beszélgetni, amiből azt a bölcs következtetést vontam le, hogy talán éppen azért vagyunk jóbarátok, mert esetleg a barátságot meghatározó rokon/határszemléletünk kialakulásában neki szerepet kellett játszania. Mi ez, ha nem a művészi hatás beépülésének igazolása? Ezek az emberek jórészt nem voltak még a barátaim, amikor egymásról még nem is tudva, mindannyian olvastuk őt (ez a barátságot bevezető/megalapozó diskurzusokból kiderült), és ennek szerepet kellett játszania húsz évvel később, amikor a kapcsolatok kialakultak, megerősödtek és kipróbálttá váltak. Nem csak ennek persze, de ennek is, egész biztosan.

 

***

 

Különösen neked, ha személyesen is közel állsz hozzá.

 

Büszke is vagyok rá, de csak a magam használatára. Ő amúgy sem "skalp", őt nem lehet (nem is szabad) namedropping-ok alkalmával előhúzni, az ő névjegykártyájával nem lehet spontán véletlenséget eljátszva villogni, merthogy nincs is neki. Vannak ismeretségek az ember életében (híresek és névtelenek), amelyek meghatározók akkor is, ha nem beszélünk róla. Munkám során az elmúlt 40 évben temérdek hírességgel volt módom megismerkedni, itthon és külföldön (ezt nem hivalkodásnak szánom, hanem egyszerű helyzetleírásnak, így alakult) - és érdekes tapasztalásom, hogy a "NAGY EMBEREK" közül kevesen gyakoroltak rám jelentős hatást, noha nem tartom magam unikumnak. A tehetség és a nagyság között olykor áthidalhatatlan szakadék tátong. Példa erre talán tűzoltó barátom (még az általánosból ismerem), akivel éppen iszogattunk és békésen ultizgattunk, amikor a rádióban elhangzott a hír  Műegyetem pincéjében dúló tűzről, mire ő felpattant és csapot-papot otthagyva szolgálatra jelentkezett (szerencsére nem esett baja). Kérdeztük tőle (volt ott még egy orvos és egy üzletasszony), hogy hova szalad, ha egyszer szabadnapos, nem is hívták, nem rendelték be, és van ott amúgy is elég ember, de csak annyit felelt, hogy Ott kell lennem, basszátok meg. Ez bizony egy tősgyökeres Mester-i mondat volt.

 

***

 

Akkor te mit akarsz?!

 

Nem fogod elhinni: semmit. Jó ideje csak a szemlélődés, a rátekinté érdekel. Nem akarok részt venni semmiben, amit nem én döntök el.  Amit igazán megfogadtam tőle: nem szabad, hogy imponáljon neked bárki. Sem Tverdota, sem más bonyolult nevű illetők, akiknek a nevét sem érdemes erre a kis időre már megjegyezni. Ha oktatgatja, hát oktatgassa, ha ettől érzi jól magát. Arra kérdésre, hogy 200 év múlva - ha még lesznek magyarok - kire fognak emlékezni; József Attilára vagy Tverdotára, akkor az úr nagyot vakarna az üstökén. És ez éppen megfelelő elégtétel, ennél nem kell öbb, egy Tverdota ennél több muníciót nem érdemel, mert a végén még azt fogja gondolni, hogy ő innen és mostantól meghatározhatja József Attila további megítélését. Ezzel olyan sokan és olyan sokszor próbálkoztak már a történelemben, hogy az ember inkább azon csodálkozik, hogy miért nem tud ő erről?

 

Ha a Mester gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik - felőlem tegyék. Ennek nincs semmilyen jelentősége. Az Élet olyan folyamat, amely úgyis kimossa, kiszitálja magából a nagyságokra szórt átkokat, jó esetben mint kuriózumot említi őket az utókor, mint például hogy a (nekünk nem jó emlékű, de végtelen tehetségű) Clemenceauról azt mondogatták, hogy elviselhetetlen idegbeteg és mindig ordít. Kiről neveztek el repülőgéphordozót a franciák?

 

Hogy jön ebbe a képbe egy Tverdota?

 

*****

 

Te totálisan azonosulsz vele, azonosulsz a messianizmusával is.

 

Nem álszerénység, de ehhez én kevés vagyok. Amúgy meg totálisan senkivel,

még vele sem azonosulok, egyrészt mert akkor alávetném magam és nem lennék én, és pont ő lenne az, aki ezt nem is várná el, mert nem totalitárius - ellentétben önmagukat szabadelvűnek tartó bírálóival. Neki nagyon megfelelek úgy, ahogy vagyok, te is, ahogy vagy. Nem kell vele azonosulni, de lehet - ez a dolog nyitja.

 

A messianizmust pedig meg kell hagyni a messiánsoknak. Ez sem én vagyok. Én segíteni szeretnék, hogy ne gátolják a messiánsokat, bár néha arra jutok, hogy küldetésük sikeréhez éppen az kell, hogy akadályozzák őket.  Különben túl könnyű.... nem marad emléke, nyoma, nem lesz belőle példa. Ahogy Artur Schnabel mondja Mozart szonátáiról: túl könnyű a gyerekeknek, túl nehéz a művészeknek.

 

***

 

Radnótinál nincs igazad. A sornak van előzménye, mely nélkül értelmetlen, és amelyben kételyek, bizonyosságok, félelmek és remények kavarognak, de végül derűlátó összképpé sűrűsödnek (üldözők helyett a lányok kerítik,). Eséllyé áll össze. Az ember = esély. Sok kicsiny siker. Nem azért kiált tehát (nem is kiált, hanem inkább kérlel), hogy mondjátok hát..., hanem csak fájlalja, hogy nem mondjuk, bár megtehetnénk. Ez szavunkba kerülne csak, míg neki, az üldözöttnek egy gyötrelem lehetett nem az üldözőt látni, hanem a lányt, és lám: mégis ő mondja ki. Csak ő, abban a korban szinte senki más.

 

Ettől példa ő is. 

 

***

 

Te sem akarod tudomásul venni.

 

Azon már túljutottam. Mivel nem vagyok messiáns (sem kedvem, sem képességem hozzá, ráadásul a mai Magyarországnak inkább néhány közepesen becsületes szakember is elegendő volna, kellő hatáskörrel megerősítve - derűs cinizmussal vérteztem fel magam, amely olyan páncél, ahol a Marx-megjelölte állatok nem találnak rést. Szívesen nézegetem például mások hibáiban azt, amit magam is elkövettem valamikor.  Közben - bár nem fogom megélni - reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezet útként jelölte meg. Ennek a bölcselemnek egyre több apró jelecskéjét látom szállongani a világban. S mivel Marx sem tartotta magát marxistának (saját közlése), engem még csak a vád sem érhet, hogy az lennék.

 

 

Azt írod, hogy a Mester nyilvánosan „elejtette” Konrádot, mint „herendi porcelánt”, s azóta „végképp nincs becsülete”.

 

Akkor bennem lehet a hiba, mert nem volt talán pontos a kép. Nem elejteni akarta Konrádot, hanem visszaszúrni, csak egyet és azt is vívómesteri könnyedséggel azokért a döfésekért, amiket kapott, kap, kapni fog. Megfelelő és helyénvaló emberi tulajdonság, kellő mértékben és jól adagolva, egyben nem bocsátkozva hoszadalmas párviadalokba.

 

Ami a porcelánt illeti: a jelenkori irodalmi vitrinben Konrád mindenképpen az, hiszen a tárgyakat (embereket is) nem (csak) valós értékük, hanem a róluk alkotott közvélekedés is "beárazza". Lehet tehát, hogy nem herendi, csak Zsolnay, de mindegy. Nem gyári bögre, az biztos. Ezt a porcelánt a Mester azért ejtette el, hogy jelezze: nem érdekli. És ez a legnagyobb sértés. A közöny azzal szemben, aki alig várja, hogy vitatkozzon veled, mert úgy hiszi: legyőzne. A consul zsenialitása, amikor nem engedi hadseregét mgütközni az őrjöngő volscusokkal, ezzel megtöri azok lelkét, és másnap fasírttá aprítja őket. 

 

Ezt írod: „végképp nincs becsülete, idővel szellemi közellenséggé vált az ÖSSZES megmondó-oldalon”.

Önellentmondás. Mert „szellemi közellenséggé” kizárólag az válhat, akinek kiemelkedően nagy a „becsülete”.

Persze, én sem látok a lelkekbe, ám tény: mindez ideig csak gyűlölettel, a Mester iránti gyűlölettel találkoztam, semmi megvetéssel.

Hogy kirekesztik? Hát hogyne rekesztenék, amikor gyűlölik?! A gyűlölet viszont éppen nem a „becsület”, a megbecsülés hiányát jelenti, hanem épp ellenkezőleg.

Hidd el, nincs oly originálisan takony ember, aki amúgy ne érezné valahol legbelül, ne tudná magáról, hogy takony! Így azután hatványozottan gyűlöli azt, aki, már a puszta létével is, ennen hitványságára emlékezteti. Kevesen mondják ki, ám sokan érzik, amit Bátkai nyíltan közöl Ferivel: „jellem vagy, öregem”!

Inkább vicsorognak rá.

 

Panaszos szavaidból azt veszem ki, hogy több nyílt tiszteletet, átfogóbb respektust igényelnél a Mesternek. Nyilván mindenki örül annak, ha szeretik. Még az ellenségeim is szeressenek! Világos, értem én, ám ez nem így működik a valóságban. Aki nem apologetikát, hanem szatírát ír, az ne számítson szeretetre, odaadásra, miként Tolvaj Ferdinánd sem számíthatott „a bíró segítségére” az utolsó támadása közben! „Csak” indirekt (gyűlöletben, kirekesztésben megnyilvánuló) megbecsülésre számíthatsz. Nagyon idézőjelben a „csak”, mert ha van legalább egy ember az életedben, aki szeret (horribile dictu Szabó Lőrinci módon szeret, semmiért egészen), akkor ennél ne várj többet az élettől. Nem sportszerű. A szatíráid céltáblái nem azért vannak, hogy azok őszintén és nyíltan szeressenek, hanem azért, hogy a gyűlöletük révén becsüljenek – mondanám a Mesternek, ha személyesen is ismerném. A sokat tapasztalt ember bölcsességével mondhatnám ezt, mert engem (noha a Mester fia lehetnék korban) már most jóval több helyről gyűlöltek ki, mint őt egész életében összesen, ez halálbiztos, ti. engem gyakorlatilag mindenütt rühellnek, a privát szférám egyetlen kis zugát leszámítva. Magyarán: ilyen vonatkozásban jóval tapasztaltabb vagyok a Mesternél.

 

Végül idézem még egy önellentmondásodat, csak azért, hogy ha a Mester olvassa e sorokat, megnyugodjék (vagy végképp elkeseredjék), ezt írod: „… és ők ezt nagyon jól tudják, és EZÉRT nem olvasták és nem is fogják sosem”.

 

Vagy „jól tudják”, és akkor olvassák, vagy „nem olvassák”, akkor viszont nem tudják (hogy mi áll a művekben) értelemszerűen.

 

Ismétlem, a képlet így helyes: a Mestert olvassák, és EZÉRT gyűlölik. Nem a tévedései miatt (vagy ahogy te fogalmazol: a „sok rossz mondata” miatt), hanem azért, mert folyvást szembesülniük kell azzal, hogy ők sem, mások sem „ilyen lovat akartak”, vagy ahogyan Babarczy Eszter írja itt: „rossz lóra (lovakra) tettek”. Ráadásul lassan már halvány tippjük sincs arra, hogy ki volna, mi volna a „jó ló”, akire, amelyre még egyszer „tenni” érdemes.

És ilyenkor jön a fasizmus. Aktuálisan pedig: jön? Jön. Kérdezem tehát: mi kell több annál, mint hogy az ember tudja: igazam volt, igazam van?!

 

Röviden: a „sok senki, gnóm, nyavalyás” neofitától a hűséges, állhatatos, tisztességes ember ne várjon nyílt odaadást! Különösen, ha még ráadásul igaza is van. Részint azért, mert folyvást csalódni fog, részint azért, mert nem is kell a talmi-újsütetűek (az „alámerülve bekkelők”) megbecsülése. Tőlük egyszerűen nem kell semmi!