Nekem van szerencsém ismerni őt, bár évek óta nem láttam. Öregedve is a hitelesség őserejét hordozza, ahogy megy a vonathoz, mert indul vidékre valami riportra, öregasszonyok kísérik ki a Nyugatiba és ellenőrzik, hogy benne van-e a szvetter a hátizsákjában, és ahogy még kihajol az ablakon indulás előtt, felszólnak neki, hogy ne dolgozza megint agyon magát.

Kulcsa az önmagával szembeni őszinteség. Másokról őszintén beszélni nem nagy kunszt, de magadról... Nyíltan vállalja, ha hülyeséget beszél ("négyezer forintért jogomban áll" - mondta egyszer régen), ezért soha nem kellett hazudnia, nem kellett senkit félrevezetnie, nem erőszakolta rá nézetét/akaratát senkire. Egyetlen talmi mondatára sem emlékszem, egyetlen valótlanságra sem. Sosem tüntetett az igazáért, nem tülekedett írószövetségi kegyekért, nem rohangált érdekvédelemért, nem siránkozott, ha kevés volt a pénze és nem hivalkodott, ha jól ment a szekere. "Itt vagyok és itt van, amit írtam, olvassátok, ha hülyeség, akkor vállalom, de ha tanultok belőle valamit vagy csak élvezitek, akkor az nekem öröm."

Nincs tehát teljesen igazad: olvasniuk KELLETT volna AHHOZ, hogy megérthessék. Ez előfeltétel. Itt nem érvényes a 'Post hoc ergo propter hoc' ítélete. Viszont DIVAT LETT nem olvasni. Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni. Utálni is, mert elvégzi az "aprómunkát" mások helyett is, azt a munkát, ami ma minden írónak kutyakötelesége volna; nyakába venni az országot, felkerekedni, kiszemelni egy helyet, egy témát vagy egy közösséget és írni róla, egyszerűen csak írni, a befolyásolás szándéka nélkül, minden propagandacélra fittyet hányva, mert különben fekete lyukba süpped a jelenkor történelme, végül nem lesz Magyarország sem, mert hiszen amire nem lehet emlékezni, amit nem tudunk magunk elé idézni, az nincs. Az megszűnt. Nagy rómaiak dőltek a kardjukba, ha büntetésként összetörték szobrukat a Fórumon, megsemmisítve ezzel emléküket és a remny, hogy nevük fennmaradjon. Nekünk szinte minden szobrunk összetört.

Egyszer, a kilencvenes évek elején, azt mondta egy tévéműsorban: "Nekem Konrád sem imponál." Más neveket is említett előtte a tőle ismert nonchalance-szal, Konrádét viszont olyan különleges beccsel, hiszen nem mindegy, hogy egy 300 forintos gyári bögrét vágsz a földhöz hirtelen haragodban, vagy egy nagy becsben tartott herendi porcelánt ejtesz ki finoman és lezser szándékossággal a kezedből. Azóta végképp nincs becsülete, idővel szellemi közellenséggé vált az ÖSSZES megmondó-oldalon, pedig senki nem képes rajta kívül megmutatni azt a letéphetetlen és egészséges(!) kontinuitást, ami az előző rendszerből tovább haladva vezérli a mai történéseket, és amelyek ismerete nélkül neki sem lehet állni az országépítésnek, mert aki megteszi, az kalandor. Én azt tartom, hogy túl sokat dolgoztunk (és gyakran igen jól) az előző rendszerben és túl sok jó történt akkor velünk ahhoz (no meg persze rossz is), hogy a "Na, akkor mi most itten rendszert váltunk!" szólamával engedjük kitörölni az emlékezetből és nem teszünk a helyére szinte semmit. Ő tesz valamit, pedig ha valakinek, akkor neki ez a rendszer tényleg nem "imponál", de a munkát elvégzi.

A másik... a mondatok. Jó mondatok. Sok rossz is, de ekkora anyagban ez szinte természetes. A precízen ható, félre nem magyarázható felismerések és ezek megfogalmazásai. Olyan mondatok, amelyek - a fanyalgók legnagyobb bánatára - ma már kiirthatatlanul befolyásolják a közbeszédet, a közgondolkodást, a közízlést. Megkerülhetetlen figurák megalkotása, a nyelvbe beépülő szófordulatok, Rejtő és Bacsó magassága, vagy például a 'minden link igazolvány addig jó, amíg alaposan meg nem vizsgálják' mély bölcsessége (nem szó szerint, de valahogy így szólt, ha már a villamos szóba került), ami persze pártokra és vezetőkre is vonatkozik, és ők ezt nagyon jól tudják, és EZÉRT nem olvasták és nem is fogják sosem.