Csakhogy tetsszön már végre mindenkinek értelmesen gondolkodni, itten egy eredeti forrás:

Szvveges valtozat

Beszámolók Julianus útjairól

JELENTÉS JULIANUS ELSÕ ÚTJÁRÓL
Nagy-Magyarország dolgáról, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa idejében

A keresztény Magyarok Történeté-ben azt találták, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta.1 Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek, akkor pedig a rómaiak legelõjének mondottak.2 Ezt választották maguknak lakóhelyül a többi földek közül, meghódítván a népeket, amelyek akkor itt laktak. Ahol is végül Szent István, elsõ királyunk a keresztény hitre térítette õket; míg az elõmagyarok, akiktõl származtak, hitetlenségben maradtak, mint ahogy ma is a pogányok.

A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történeté-ben megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktõl származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot3 keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják õket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.

Az említett szerzetesek, akiket kiküldtek, sok fáradságnak kitéve magukat tengeren és szárazföldön, több mint három esztendeig keresték õket, de az utak sok veszedelme miatt nem tudtak nyomukra akadni, kivéve közülük egy papot, Ottó nevût, aki csak úgy utazhatott, hogy kereskedõnek adta ki magát. Õ egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélõt, akik révén megbizonyosodott afelõl, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el. Visszatért hát Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik vele visszamenve, a keresztény hitet hirdessék közöttük. De sok fáradságban eltörõdve, visszaérkezése után nyolcadnapra, miután megkeresésük minden útját-módját elmagyarázta, Krisztushoz költözött.

A domonkos barátok pedig, óhajtván a hitetleneket megtéríteni, ismét négy barátot küldtek az említett nép felkutatására. Ezek, elnyervén rendtársaik áldását, szerzetesi ruhájukat világival váltották fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették, majd Aszen Bulgáriáján és Rumélián keresztül - Béla úrnak, Magyarország mostani királyának kíséretével és költségén - Konstantinápolyba érkeztek.4 Itt tengerre szálltak, és harminchárom nap alatt eljutottak a Zikiának nevezett földre, Matrika nevû városba, melyek fejedelme és népe magát kereszténynek mondja; görög betûkkel írnak, és papjaik görögök.5 A fejedelemnek állítólag száz felesége van. A férfiak mind kopaszra nyírják fejüket, és ékes szakállat növesztenek; kivéve a nemeseket, akik nemességük jeleként bal fülük felett egy kevés hajat meghagynak, fejük többi része teljesen meg van nyírva. Itt úti társaság reményében várakozva, egy úriasszony személyében, aki a király száz felesége fölött a legfõbb volt, amennyiben ez csodálatos szeretettel fogadta õket, és minden szükségletükrõl gondoskodott.

Innen az említett úrasszony tanácsára és segítségével továbbmentek, és tizenhárom nap alatt átkeltek a sivatagon, ahol sem házat, sem embert nem találtak. Itt elérkeztek az Alániának nevezett földre, ahol keresztények és pogányok vegyesek laknak.6 Ahány falu, annyi a fejedelem, s egyikõjük sem tekinti magát alávetve a másiknak. Örökös harcban áll fejedelem fejedelem ellen és falu falu ellen. Szántás idején egy falu egész férfinépe fegyveresen együtt vonul a mezõre, és az aratást is együttesen végzik. Ezt teszik a tartomány széltében-hosszában, és bármi dolguk van is a falun kívül, akár fahordás, akár más, mindnyájan együtt mennek felfegyverezve. Kevesedmagukkal nem mozdulhatnak ki a falujukból egész héten át semmilyen ügyben életük veszélyeztetése nélkül, kivéve az egy vasárnapot reggeltõl estig. Ezt olyan tiszteletben tartják, hogy ekkor bárki, akármilyen rosszat tett, vagy akárhány ellensége van, bizonyságban járkálhat még azok között is, akiknek szüleit megölte, vagy akikkel szemben más bûnt követett el, akár van fegyver nála, akár nincs. Azok, akiket itt keresztényeknek neveznek, tartják magukat ahhoz, hogy olyan edénybõl, amelybe egér pusztult bele, vagy amelybõl kutya evett, nem isznak és nem esznek addig, amíg papjuk meg nem szentelte, s aki másként cselekszik, azt a kereszténységbõl kirekesztik. Ha viszont közülük bármilyen okból embert öl, ezért sem nem vezekel, sem áldásban nem részesül, mivel náluk az emberölést semmibe sem veszik. A keresztet olyan nagy tiszteleben tartják, hogy a szegények - akár odavalók, akár idegenek -, akik nem tudnak magukkal kíséretet vinni, bármilyen lobogós kopjájukra tûznek, és felemelve hordják, mindenkor bátran járhatnak keresztények és pogányok között egyaránt.

Errõl a helyrõl a barátok nem tudtak kapni útitársakat a továbbutazáshoz a tatároktól való félelem miatt, kik állítólag a szomszédságban laktak. Ezért kettõ közülük visszafordult, kettõ pedig visszamaradt azon a földön; ugyanis a legnagyobb szükségben hat hónapot töltöttek el itt, amely idõ alatt nem ettek kenyeret, és nem ittak vízen kívül más italt. Az egyik felszentelt barát kanalakat és egyéb dolgokat gyártott; ezekért olykor némi kölest kaptak, melybõl csak nagyon gyengén tudták fenntartani magukat. Ezért határozták el, hogy kettõt maguk közül eladnak, hogy ennek árán a többiek bevégezhessék a megkezdett utat, de nem találtak vevõt, minthogy szántani és õrölni nem tudtak. Így a szükségbõl szorítva, kettõ közülük e vidékrõl visszatért Magyarországra, a másik kettõ pedig ott maradt, nem akarván a megkezdett utat feladni.

Ezek végül néhány pogány társaságában útra kelve, a puszta sivatagon7 harminchét napon át folyvást mentek, ami alatt huszonkét hamuban sült kenyeret fogyasztottak el, s ezek oly kicsik voltak, hogy öt nap alatt megehették volna anélkül, hogy jóllaktak volna vele. Az a fráter, aki egészséges volt, de erõtlen, a legnagyobb fáradsággal és kínnal, mégis örömest vezette ki a pusztából a társát; a beteg barát pedig jobban sajnálva az egészségest, mint halottat és hasznavehetetlen tuskót, nehogy a vele való foglalatosság miatt Isten ügyét elhanyagolja. Õ azonban nem egyezett bele, hanem haláláig bajlódott vele az úton. Pogány útitársaik, azt hívén, hogy pénz van náluk, majd megölték õket, úgy kutatták.

Átkelvén pedig a minden út és ösvény nélküli sivatagon, a harminchetedik napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Vedának neveznek, Bundaz városába.8 Itt semmi módon nem kaphattak szállást senkinél, hanem a mezõn kellett tartózkodniuk esõben és fagyban. Nappal pedig az a fráter, aki egészséges volt, maga és beteg társa részére élelmet koldult a városban, és kapott is mind italt, mind egyebet, fõként a város elöljárójától, aki megtudva róla, hogy keresztény, örömmel adott neki alamizsnát, mivel mind az elöljáró, mind annak a vidéknek a népe nyilvánosan mondja, hogy rövidesen kereszténnyé kell lenniük, és a római egyház alá kell tartozniuk. Innen egy másik városba mentek, ahol egy mohamedán házában, aki õket Isten nevében befogadta, az említett beteg szerzetes, név szerint Gerhardus az Úrban elnyugodott, és ugyanitt el is temették.

Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárárszágba készültek utazni, s meg is érkeztek ide.10

Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindnyájan pogányok. Ebben az országban nyilvánosan beszélik, hogy rövidesen kereszténnyé kell lenniük, és a római egyháznak kell alávetni magukat, de annak napját, mint mondják, nem tudják - mert így hallották bölcseiktõl.

Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani,11 a barát egy magyar nõt talált, aki a keresett földrõl erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.

Megtalálta pedig õket a nagy Etil folyó mellett.12 Kik látván õt s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették õt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitrõl vagy egyebekrõl, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették õt, és õ is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenrõl, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem mûvelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bõvelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tõlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.

A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, ha harcba bocsátkozva velük, nem tudták õket háborúban legyõzni, sõt az elsõ csatában vereséget szenvedtek.13 Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták õket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak .A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul.14 Õ azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, Németország ellen készül menni, de várnak egy másik sereget, amelyet a perzsák legyõzésére küldtek.15

Ugyanõ azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjérõl ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni.16

A barát mindezt megtudva, jóllehet a magyarok kérték, hogy maradjon, nem állt rá két okból. Elõször azért, mert ha a pogányok országaiban és Oroszországban, melyek a keresztény magyarok és emezek között fekszenek, híre menne, hogy ezeket a katolikus hitre térítik, nyugtalanná válnának, és talán ettõl kezdve minden utat elzárnának, attól tartva, hogy ha ezeket amazokkal sikerülne a kereszténységben összekötni, minden közbeesõ országot meghódítanának. Másodszor azért, mert elgondolta, hogy ha rövidesen meghalna vagy megbetegedne, munkája füstbe menne, minthogy sem õ nem boldogulna velük, sem magyar rendtársai nem tudnák, hogy hol található ez a nép. Mikor tehát vissza akart térni, kitanították õt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat. Megindult pedig a barát hazafelé a Szent János ünnepe elõtti harmadik napon, és néhány napi pihenõt tartva az úton, vízen és szárazföldön utazva, karácsony másodnapján lépte át Magyarország kapuját, jóllehet Oroszországon és Lengyelországon át lóháton jött.17

Az említett Magyarországról való visszatérõ útján tizenöt nap alatt folyón szelte át a mordovinok országát.18 Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe se veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midõn valaki útra kel, minden általa levágott fejet elõtte hordanak, és mennél több fejet hordanak elõtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belõle.

Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnõsülni. Ezek a jósaiktól megtudván, hogy keresztényekké kell lenniük, Nagy-Lodoméria, a velük szomszédos orosz föld fejedelméhez küldtek, hogy küldjön nekik papot, akitõl felvegyék a keresztséget, de ez azt válaszolta „ Nem az én feladatom ezt cselekedni, hanem a római pápáé, mert közeli az idõ, hogy mindnyájan el kell fogadjuk a római egyház hitvallását, és õneki kell engedelmeskednünk.19

Jegyzetek:

1 Riccardus fráter Julianus rendtársa, valószínûleg felettese volt itt. Gergely 1227-tõl 1241-ig volt pápa. A keresztény Magyarok Története nem Anonymus gesztája, hanem a régebbi, elveszett Gesta Ungarorum.
2 E középkori hagyományt elsõnek Bíborbanszületett Konstantin jegyezte fel. A birodalom kormányzása címû mûvében, megírva, hogy a Diocletianus által Dalmáciába telepített rómaiak uralmukat a Dunáig terjesztették, s azon túl az avarok „ nyájait és népeit" találták.
3 A domonkos szerzetesek 1221-ben telepedtek meg Magyarországon. Julianus valószínûleg a legjelentõsebb rendháznak, a pestinek volt tagja. A négy szerzetes 1232 táján indulhatott útnak.
4 Julianusék 1235 tavaszán vágtak neki az útnak, és az Aszenida-dinasztiából származó ii. Asszen Jánosnak, a bolgárok és a vlahok uralkodójának, IV. Béla sógorának országán, majd attól délre esõ Rumélián, a mai Dél-Bulgárián keresztül jutottak el Konstantinápolyba. IV. Béla neve mellett szerepel a „mostani" jelzõ, mert a szerzetesek útnak indulásakor még ii. Endre uralkodott.
5 Matrika a mai Tamany a Fekete-tenger keleti partján, a Kubany folyó torkolata közelében. Zikia a közelében elterülõ tartomány.
6 Julianusék a Kubany-torkolat és a Tyerek közötti füves pusztán keresztül jutottak el az alánok (jászok, oszétok) földjére, a Kaukázus vidékére.
7 Ez a sivatag a Kaukázus északi oldalát kísérõ füves pusztaság.
8 Bundaz nem más, mint Burdász, a mordvinok városa a Volga mentén.
9 Nem tudjuk, melyik városban halt meg Gerhardus. Talán a burdászok és a volgai bolgárok területe közt levõ Szuvar mohamedán városban.
10 A Volga és a Káma összefolyásától délre elterülõ volgai Bolgárország.
11 Valószínûleg Bolgari város, a volgai bolgárok fõvárosa. Természetesen nem a város, hanem az egész ország állított ki ötvenezer harcost.
12 A Volga mellett, a folyó bal partján, a mai Uljanovszk és Kujbisev közötti szakasztól keletre és északkeletre.
13 Errõl az 1223-ban vívott csatáról Ibn al-Athír tudósít.
14 Szaracén nyelv alatt a perzsa értendõ.
15 Ez a másik sereg Csormagan hada, amely a Kaukázuson túli vidéket hódoltatta az 1230-as években.
16 A tatárokon túli nagy nép a kínai.
17 Julianus 1235. június 21-én indult haza, és 1235. december 27-én lépett újra magyar földre, valószínûleg a Szepességben.
18 A moksa-mordvinok földje a volgai Bolgárországtól nyugatra, Julianus alighanem a Moksa folyón utazott.
19 II. Jurij Vszevolodovicsról, a Moszkva-vidéki vlagyimir-szuszdali nagyfejedelemség uralkodójáról van szó (1212-1238). Az idézett mondás azonban alaptalan: Julianus maga is tapasztalhatta második útján, hogy a nagyfejedelem ellenségesen fogadta a római katolikus hitet terjesztõ domonkosokat.

Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 95-100.
Fordította: Györffy György

JELENTÉS JULIANUS MÁSODIK ÚTJÁRÓL
Levél a tatárok életérõl

Krisztusban tisztelendõ férfiúnak és atyának, Isten kegyelmébõl Perugia püspökének, az apostoli szék legátusának Julianus barát, a magyarországi domonkos rend szerzetese, szentségetek szolgája köteles és alázatos tisztelettel.1

Amikor reám rótt engedelmességet követve, Nagy-Magyarországba kellett mennem a mellém adott barátokkal, és a nekünk kiszabott utat bejárni óhajtottuk, amint Poroszország legtávolabbi végeihez érkeztünk, megtudtunk az igazságot - (ó, keserves és mindenkit megdöbbentõ dolog!) -, hogy az összes tartarokat, akiket pogány magyaroknak is neveznek, a bolgárokat és számos országot a tatárok teljesen elpusztítottak.2

De hogy kik is a tatárok, és minõ felekezet ez, a jelen sorokban Nektek egyenesen el fogjuk beszélni, amilyen jól csak tudjuk.

Elmondták nekem néhányan, hogy a tatárok hajdan azt a földet lakták, hol most a kunok tanyáznak, és valójában Izmael fiainak mondanak, amiért most az izmaeliták is tatároknak akarnak neveztetni. Azt a földet pedig, amelyrõl korábban kiköltöztek, Gottának mondják; ezt Ruben Gottának nevezte.3

A tatárok elsõ háborúja pedig így kezdõdött: Gottaföld vezére név szerint Gürgakán volt,4 akinek hajadon nõvére szüleinek halála után a család feje lett, és úgy mondják, hogy férfi módra viselkedett. Legyõzött egy szomszédos fejedelmet, és javait elrabolta. Egy bizonyos idõ elteltével pedig, amikor a tatár nemzet az említett fejedelmet szokás szerint ismét meg akarta támadni, a fejedelem ezt megelõzve, csatát kezdett az illetõ leánnyal, legyõzte harcban, majd õt, korábbi ellenfelét elfogva, seregét megfutamította, az elfogott leányt megbecstelenítette, és bosszújának nagyobb jeléül a meggyalázottat csúful lefejezte.

Ezt hallva, az említett leány bátyja, a fent nevezett Gürkagán vezér, követet küldött a mondott férfiúhoz az alábbi üzenettel: „Megtudtam, hogy elfogott és megbecstelenített nõvéremet lenyakaztad. Tudd meg, hogy emiatt velem gyûlik meg a bajod. Ha a nõvérem neked esetleg bajt okozott, kárt téve ingó javaidban, hozzám járulhattál volna, ebben az ügyben, igazságos ítéletet kérve. Vagy ha te a legyõzött leányt saját kezeddel akarva megbüntetni, fogságba vetetted és megbecstelenítetted, feleségül vehetted volna. Ha pedig szándékodban volt megölni õt, semmi módon nem lett volna szabad meggyaláznod. Most tehát kétszeresen büntettél; a szûzi szeméremmel gyalázatosságot követtél el, a halálos ítéletet pedig szánalmasan végrehajtottad. Ezért tudd meg, hogy bosszúból az említett leány haláláért egész haderõmmel meg foglak támadni!" Ezt hallva a gyilkos fejedelem s látva, hogy nem tud ellenállni, saját földjét feladva, övéivel együtt az ornachi szultánhoz menekült.5

Míg ezek történtek, a kunok földjén élt egy Withut nevû fejedelem, kinek gazdagságáról olyan mesés hírek keringtek, hogy még barmai a mezõn is aranyvályúból ittak. Ezt egy másik vezér a Bux folyó mellékérõl, név szerint Güreg, gazdagsága miatt megtámadta és legyõzte.

Withut legyõzetése után két fiával és kevesekkel, akik a harc veszedelmét elkerülték, az említett ornachi szultánhoz menekültek. A szultán pedig, emlékezve egy jogtalanságra, amelyet ez valaha történetesen vele szemben elkövetett - ugyanis szomszédosak voltak -, befogadta, és kapujában felakasztotta õt, népét pedig uralma alá hajtotta. Withut két fia azonban tüstént elmenekült, és minthogy más menekvésük nem volt, az említett Güreghez tértek vissza, ki atyjukat és õket annak elõtte kifosztotta. Ez vad dühtõl hajtva, a nagyobbikat lovakkal (vonszolva) meggyilkolta, a kisebbik viszont az elõbb említett Gürkagánhoz, a tatárok fejedelméhez menekült, és alázatosan kérte, hogy álljon bosszút Güregen, aki atyját kifosztotta , és bátyját megölte, hozzáfûzve e kettõt, tudniillik hogy Gürkagán tisztessége megmarad, és õ maga bátyja meggyilkolásáért és atyja kirablásáért elégtételt szerez, és bosszút áll. Így is történt.6

Miután pedig gyõzelmet vettek, az említett ifjú ismét megkérte Gürkagán vezért, hogy az ornachi szultánon is álljon bosszút atyja hátrahagyott népe, melyet itt mintegy fogságban tartanak, seregének segítségére lehet az elõnyomulás alkalmával. Amaz pedig a kettõs gyõzelemtõl és lelkében megittasodva, készségesen belement abba, amit az ifjú kívánt, és kivonulva a szultán ellen, dicsõséges és tisztes gyõzelmet aratott felette. Így tehát Gürkagán, a tatárok említett vezére mindenütt dicsõ gyõzelmet aratva, teljes erejével hadjáratot vezetett a perzsák ellen némely csatározások miatt, melyeket korábban egymás ellen folytattak; hol is rendkívüli gyõzelmet vívott ki, és Perzsiát teljesen leigázta.7

Ezek után merészebbé vált, és a földön mindenkinél erõsebbnek érezve magát, megkezdte elõnyomulását más országok ellen azzal a szándékkal, hogy az egész világot leigázza. Ezért a kunok földjére vonult, a kunokat leverte, és földjüket elfoglalta. Innen visszafordulva, Nagy- Magyarországra mentek, ahonnan a mi magyarjaink erednek; harcoltak velük tizennégy éven át, a tizenötödik évben legyõzték õket, amint ezek a pogány magyarok élõszóval elmondták nekünk.8 Ezek leverése után nyugatra fordultak, és egy esztendõ vagy valamennyivel több [idõ] alatt öt igen nagy pogány országot foglaltak el: Szakszint, Meroviát; leverték Bolgárországot, és hatvan nagyon erõs várat foglaltak el, melyek oly népesek, hogy egyetlen közülük ötvenezer fegyverest tud kiállítani.

Emellett leigázták mind Vedint, mind Meroviát, Pojdoviát, a mordvinok országát,9 melynek két fejedelme volt; az egyik fejedelem egész népével és családjával a tatárok uralma alá adta magát, a másik megerõsített helyek védelmébe menekült népének töredékével, hátha ellen tud állni.

Most pedig, amikor Oroszország végein várakoztunk, megtudtuk a való igazságot, hogy a tatárok egész serege, nyugat felé vonulva, négy részre oszlott. Az egyik rész az Etil folyó mellett Oroszország keleti végeinél Szuszdal felé közeledik; a másik rész dél felé már elérte Rjazany határait; ez egy másik rutén fejedelemség, melyet mindeddig nem gyõztek le; a harmadik rész a Don folyóval áttelenben Orgenhusin várnál táborozik, ez szintén egy orosz fejedelemség. Azok a rutének, magyarok és bolgárok, akik elõlük menekültek, élõszóval mesélték nekünk, hogy a tatárok arra várnak, hogy a következõ télen, amikor a föld vizei és mocsarai befagynak, egész Oroszországot teljes sokaságukkal olyan könnyen feldúlják, mint az egész rutén földet.10

Tudjátok meg így még mindezeket, hogy maga Gürkagán, az elsõ vezér, aki a háborút elkezdte, meghalt. Most pedig az õ fia, a Kán uralkodik a helyén, és a nagy Ornach városban székel, melynek országát atyja az elsõ hadjáratban foglalta el.11 Székel pedig a következõ módon:

Akkora nagy palotája van, hogy ezer lovas lép be egy kapuján, és meghajolva neki, a lovasok ugyancsak lovon ülve ki is mennek. Az elõbb említett meg készíttetett magának egy roppant nagy és magas, aranyoszlopokon nyugvó ágyat, mondom aranyágyat a legdrágább mennyezettel, amelyben dicsõülten és dicsõítve ül drága ruhába burkolózva.

A palota kapui pedig mind aranyból készültek, melyen át lovasai épen és sértetlenül haladnak át. Idegen követek pedig, akár lovon, akár gyalog mennek át a kapun, ha lábukkal érintik a kapu küszöbét, ott helyben karddal lekaszabolják õket; bárki idegennek a legnagyobb tiszteletadással kell itt átmennie.

Ilyen pompában ülve küldte hadseregét a különbözõ tájakra, mégpedig -úgy hisszük- a tengeren túl, és mit vitt itt végbe, ti is hallottátok. Egy másik hatalmas sereget a tenger mellett mindazon kunok ellen küldött, akik a magyarországi részekre menekültek.12 A harmadik sereg pedig - mint említettem - az egész Oroszországot támadja.

Hanem hogy hadviselésükrõl tudósítsalak Benneteket, azt mondják, hogy messzebbre nyilaznak, mint mint más népek. Az elsõ összecsapáskor mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban. Seregüket meg úgy rendezik, hogy tíz ember élén egy tatár áll, száz ember felett pedig egy százados. Ezt azért csinálják ilyen fortélyossággal, nehogy befurakodó kémek valami módon meglapuljanak köztük, és ha történetesen számuk lecsökken a csatában, tüstént ki tudják egészíteni, és hogy a sokfelõl összegyûlt nép, amely különbözõ nyelvûek és nemzetiségûek közül verõdik össze, ne tudjon valamilyen hûtlenséget elkövetni. Minden elfoglalt ország királyait, fejedelmeit és fõurait, akikrõl feltehetõ, hogy valamikor ellenállást szerveznek, haladék nélkül megölik. A katonákat és erõs parasztokat meg a csatába maguk elõtt küldik felfegyverkezve, harcra kényszerítve õket. Más parasztokat pedig, akik harcra kevésbé alkalmasak, meghagynak földmûvelésre, és mindegyik csatába hajszolt vagy megölt ember feleségét, leányait és nõrokonait szétosztják a földmûvelésre meghagyottak között, némelyiknek tízet vagy többet juttatva, és kötelezik õket, hogy azontúl tatároknak nevezzék magukat.

Azok a katonák, akiket harcra kényszerítenek, ha jól harcolnak, és gyõznek, kevés kegyben részesülnek - ha viszont csatában elesnek, semmi gond nincs velök. Ha azonban harc közben meghátrálnak, a tatárok tüstént megölik õket; így hát a harcolók inkább törekednek arra, hogy harcban essenek el, semmint hogy a tatárok kaszabolják le õket. Tehát nem azért küzdenek vitézebbül, hogy a jövõben éljenek, hanem hogy gyorsabban meghaljanak. Erõs várat nem ostromolnak; hanem elõbb a földet elpusztítják, és a népet kifosztják, ugyanazon föld népét egybegyûjtik, és ezeket hajtják csatába és a saját váruk ostromára. Ennek a seregnek a sokaságáról nem írok Nektek egyebet, mint hogy minden elfoglalt ország fegyverfogható katonaságát maga elõtt hajtja, és harcolni kényszeríti.

Többen mind biztos dolgot beszélik, és a szuszdali fejedelem élõszóval megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen gyõzhetnének le, és keríthetnék hatalmukra a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy továbbnyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területeket.

Ezért követeket küldtek Magyarország királyához, akiket - mikor Szuszdal földjén átmentek - a szuszdali fejedelem elfogott, és a királynak küldött levelet a fejedelem elvette tõlük. Ezeket a követeket mellém adott társaimmal együtt láttam is. Az említett levelet, amelyet a szuszdali fejedelem nekem adott át, elvittem Magyarország királyának. A levelet pogány betûkkel írták, de tatár nyelven. Így hát a király sokakat talált, akik el tudták olvasni, de nem akadt, aki megértette volna. Mi pedig, midõn áthaladtunk egy Kerman nevû nagy pogány városon, találtunk valakit, aki lefordította nekünk.13 A fordítás pedig így hangzik:

„ Én a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midõn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem.14 Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövõben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?"

Nem mellõzöm az alábbiakat sem. Ismét midõn a római udvarban tartózkodtam, elõttem elment Nagy-Magyarországba négy rendtársam,15 akik átkelvén Szuszdal földön, ennek az országnak a határain találkoztak némely pogány magyarral, akik a tatárok elõl menekültek. Ezek készségesen felvették volna a katolikus hitet. És mielõtt a keresztény Magyarországra jöttek volna, meghallotta ezt az említett szuszdali, hogy a római hitet prédikálják azoknak a magyaroknak, és emiatt kiûzte õket földjérõl. Mégis, ezek a kellemetlenség megszûntével nem akartak visszatérni és a megtett utat könnyen feladni, tehát elkanyarodtak Rjazany városához, hátha onnan utat találnának Nagy-Magyarországba, vagy a mordvinokhoz vagy magukhoz a tatárokhoz. Két szerzetest itt hagytak maguk közül, és tolmácsok vezetésével az imént elmúlt Péter és Pál apostolok ünnepén16 elérkeztek ahhoz a másik mordvin fejedelemhez, aki azon a napon, amikor érkeztek, egész népével és családjával felkerekedvén - mint fentebb mondottuk -, a tatároknak vetette magát alá. Hogy azután mi lett ezzel a két szerzetessel; vajon meghaltak, avagy az említett fejedelem a tatárokhoz vezette õket, senki sem tudja. A két visszamaradt barát, csodálkozván ezek kérésén, a következõ Szent Mihály ünnepe körül17 elküldtek egy tolmácsot, hogy megbizonyosodjanak életben maradásukról, ezt azonban rátámadó morvinok megölték. Én pedig és társaim, látván a tatárok által elfoglalt földet, és megszemlélvén a megerõsített vidéket, mivel már semmi gyümölcsöt nem szüretelhettünk, visszatértünk Magyarországra. Jóllehet sok hadsereg és rabló között haladtunk át, mégis az anyaszentegyház imáinak és kegyelmének támogatásával épen és sértetlenül eljutottunk szerzetestársainkhoz és a kolostorba.

Egyébként hogy mi a teendõ és cselekednivaló, mikor ilyen Isten ostora érkezik és közeleg a Krisztussal eljegyzett egyház fiaihoz, Szentségetek kitûnõsége gondterhesen elõre látni méltóztatik.

Azután, hogy semmit el nem mellõzzek ezekbõl, Atyaságodnak megjegyzem, hogy midõn egy rutén pap nekünk valamit idézett a Bírák könyvének történetébõl, mondotta, hogy a tatárok midianiták, akik Cethymmel együtt Izráel ellen harcolva, legyõzettek Gedeon által, miként a Bírák könyvében meg van írva. Innen az említett kidianiták elmenekülve, a Tatár nevû folyó mellett laktak, s innen nevezik õket tatároknak.18

A tatárok azt állítják, hogy akkora tömeg harcosuk van, hogy negyven részre lehet osztani, és nem akad hatalom a földön, amely egy résznek is ellent tudna állni. Azt is mondják, hogy seregükben van készázhatvanezer, nem az õ felekezetükbõl való szolga, és százharmincötezer fajtájukbeli legválogatottabb a csatasorban. Mondják, hogy asszonyaik úgy harcolnak, mint õk; nyilaznak, megülik a csõdört és a kancát, mint a férfiak, az ütközetben pedig lelkesebbek a férfiaknál, mivel soha nem menekülnek el a férfiak elõl. Mert amíg a férfiak néha meghátrálnak, õk soha nem futamodnak meg, sõt inkább minden veszélynek kiteszik magukat. Vége a tatárok életérõl, felekezetérõl és eredetérõl szóló levélnek.19

Adassék tudtul minden Krisztus- hívõnek, hogy ezt az írást Magyarország királya elküldte az aquileiai pátriárkának, a pátriárka pedig továbbította a brixeni püspöknek és Tirol grófjának, hogy abból minden Krisztus-hívõnek küldjenek; figyelmeztetve õket, hogy igyekezzenek Istent könyörületre bírni az egyházért. Továbbá tudatni kívánjuk mindenkivel, akihez ez az írás elérkezik, hogy a jelen sorok vivõje igaz és szavahihetõ.20

Jegyzetek

1 Salvius de Salvis perugiai püspököt IX.Gergely pápa 1237. május 31-én kelt bulláival küldte legátusként IV. Bélához és Aszen bolgár cárhoz.
2 Julianus ezen az útján Poroszország felõl kívánta megközelíteni Magna Hungariát. Poroszország legtávolabbi végei alatt a Nyeman folyó vidékét érthetjük. (A porosz nevet oroszra változtatni nem indokolt.)
A zárójeles betoldás csak a Hormayr által használt barsteni kéziratban szerepel. Nyilvánvaló szövegromlás viszont, hogy a szakasz a magyarokat tatárokként említi.
3 A zavaros fejtegetés megértéséhez tudni kell, hogy Julianus általában kunoknak nevezi a Volgától keletre lakó török népeket. Gotta tehát nem a gótok fekete-tengeri hazája, hanem Észak-Kína, azaz Kitaj. A bibliai Krónikák könyvében Ruben mellett szó van a gaditákról, akik legyõzték a hágárénusokat; mivel a középkori héberben hágár magyar jelentett, Julianus ezt a magyarázatot is szükségesnek tartotta felvonultatni. Az orosz évkönyvekben pedig valóban izmaelitáknak nevezik a mongolokat.
4 Gürkagán egyetemes kagánt jelent; forrásunk Dzsingisz kánt jelöli ezzel a méltóságnévvel.
5 A legendás történetet Julianuson kívül Spalatói Tamás is említi. Az ornachi szultán Ala ad-Din Mohammed, a hvárezmi birodalom uralkodója. (1200-1221).
6 Withut nevében talán az ujgur fejedelmek címe, az iduut méltóságnév rejtõzik. Az ujgurok 1209-ig a kara-kitaj birodalomhoz tartoztak, akkor azonban fellázadtak, és Dzsingisz kánhoz csatlakoztak. Güreg egyes feltevések szerint a kegyetlenségérõl híres Gücsülük najman trónörökös, aki apósát, az utolsó kara-kitaj gür-kánt elfogta, és 1211-tõl 1218-ig maga uralkodott a birodalom maradványaiban, akkor azonban Dzsingisz kán hadai elfoglalták országát, õt õt pedig megölték.
7 A hvárezmi birodalmat 1220-1221-ben verték le a mongolok. Az uralkodót üldözve, Perzsiába és India határvidékére is eljutottak.
8 A mongol seregek 1222-ben Perzsia felõl támadják meg a Kaukázuson túli vidékeket, és leverik mind a jászokat, mind a kunokat. Nagy-Magyarország leverésének éve az ettõl számított tizenötödik év; 1237.
9 Szakszin város és vidéke a volgai Bolgárországtól délre volt, ugyancsak a Volga folyó mellett. Vedin a burdászok földje, Merovia talán a meri nép országa. Pojdoviának csak Julianus nevezi a mordvinok országát.
10 Szuszdal északra, Rjazany pedig délre van Vlagyimirtól, Orgenhusin Voronyezzsel azonosítható.
11 Dzsingisz kán 1227-ben halt meg. Utódja Ögödej kán lett, de nem Ürgendzsben székelt, hanem Karakorumban.
12 A tengeren túl kifejezésen alighanem a Kaukázuson túli részeket kell értenünk. A Fekete-tenger mentén elõnyomuló sereg a kunok ellen indult; elõle 1227-ben a magyar királysághoz tartozó Havasalföld és Moldva területére menekült Barc fejedelem vezetésével a kunok egy része. Ezek tehát Kötöny kunjai.
13 Kerman Kijev török neve.
14 A harminc követjárás keleti túlzás. Yvo de Narbonne kötetünkben is közölt levelébõl egyébként tudjuk, hogy egy tatárrá lett angol két ízben is járt IV. Bélánál követségben, tehát a követek ismételten visszajuthattak küldõjükhöz a válasszal.
15 Julianus elsõ és második útja között tartózkodott Rómában. A négy ismeretlen domonkos az õ útvonalán kívánt eljutni Magna Hungariába.
16 1237. június 29-én.
17 1237. szeptember 29. körül.
18 Ez a rutén pap talán Péter (Pjotr Akerovics) késõbbi kijevi metropolita lehetett. Péter érsek 1245-ben tett vallomást a lyoni zsinaton; szövegét közöljük kötetünkben.
19 Ez a bekezdés csak egy vatikáni kéziratban található, és nyilvánvalóan nem Julianustól származik.
20 Ez a bekezdés csak a Hormayr által használt kéziratban olvasható. Az aquileiai pátriárka 1218 és 1251 között Meráni Bertold, IV. Béla nagybátyja, Brixen (ma Bressanone) hercegpüspöki székhely Dél-Tirolban.

Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 102-108.
Fordította: Györffy György

 tessen mostmár emészteni ezeket.

 kisharsány