VALAHOL EGY ISKOLÁBAN...

Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetű, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony sok keserűséget tud okozni. A mi tanítónknak is bőven volt része mindabban, ami jó tanító szívének fájhat.

Nos, egy napon az iskola játszóterén az egyik fiú súlyosan megsebesült. Néhányan futottak a tanítóért; ő minden dolgát félretéve sietett a sebesülthöz, s azonnal orvosért küldött. Aztán lehajolt a földön fekvő gyermekhez, majd gyöngéden fölvette karjába. Kedvesen, meleg hangon, szeretettel szólt hozzá, bátorítgatta, vigasztalta és vigyázva kötözgette sebét...
A fiúk szemébe könny szökött, amikor tanítójuknak ezt a megindító gyöngédségét látták, és suttogni kezdtek egymás között: "Nézd, hiszen szeret bennünket!"

Ettől az esettől kezdve megváltozott az iskola képe.  A fiúk egészen másként néztek tanítójukra. Amennyire elhanyagolták dolgaikat korábban, annyira szorgalmasak lettek ezután; amennyire engedetlenek voltak azelőtt, annyira igyekeztek most már mindenben kedvébe járni tanítójuknak.
Mindezt a változást a szeretet csodálatos hatalma művelte.

(Hastings: Isten napjai c. könyvből)